Komment

Feltettem válogatás nélkül 1-2 novellámat, ezek 18-20 éves korom között íródtak. Meg is látszik rajtuk. Visszaolvasva jókat mosolyogtam magamon!Mit több röhögtem:) Azt hiszem volt egy rövid pillanatom, amikor feminista voltam, legalábbis a Csipkerózsikás történetem szerint. Nem is sejtettem. De mára már elmúlt!
Lehetne rajtuk faragni, és jócskán átírni, de nem teszem meg (egyelőre), ez is én voltam, akkoriban így láttam a világot!

Légörvény- érzelmi forgószél

1.rész

Péter: Repülőtéri váróterem. Nyüzsgő embertömeg. Forró kávét kortyolok és a Times-ot olvasom. Még húsz perc és elkezdhetjük a beszállás. Tenyerem izzad, hátamon folyik a veríték. Utálok repülni! Egyenesen rettegek tőle. Ami nem túl jó, mert a munkám miatt igen sűrűn kell a légiközlekedést választanom. Próbálom magam lenyugtatni, jóga légzés, pozitív gondolatok, stb. Nem nagyon jön be. 14 óra és végre otthon leszek. Feltehetőleg hosszú és unalmas út vár rám. Előkészíthetem a következő építkezés terveit, vagy ha már hatott a fél doboz nyugtató, akár aludhatok is.
Igazán élveztem az elmúlt négy hónapot, amit New York-ban töltöttem. Az új szálloda felépítése igazán simán ment. Az átadás hatalmas sikerrel járt. Nagy vízhangot kapott a sajtótól, sokan felfigyeltek a munkámra. Máris több ajánlatot is kaptam. Mind New York-ba szólítana vissza. Két napja még azonnal igent mondtam volna bármelyik amerikai felkérésre, de két napja még Susannal- val voltam. Még mindent másként gondoltam. Susanna egy huszonhat éves, vonzó, kezdő építészmérnök, akivel együtt dolgoztunk a projekten. Na meg mást is együtt csináltunk az elmúlt négy hónapban. Nem mondanám, hogy ez szerelem volt. nem, szó sincs róla, de jó volt vele. Ha akarta volna, maradok, és itt vállalok munkát. Susanna viszont egészen máshogy gondolta. Szerinte ez az egész csak kellemes időtöltés volt kettőnk között. Vége az itteni munkának, tehát mehetek is. Ő nem akar velem hosszabb távon semmilyen kapcsolatba bonyolódni. Miatta ne maradjak. Szóval fel is út le is út! Mehetek isten hírével! Nem mondom, hogy bele szakadok a szerelmi bánatba, de azért szarul esett. Igaz, hogy csak használtuk egymást, de akkor is bántott a gondolat, hogy csak úgy kidobtak.
Mivel otthon már van néhány lefixált szerződésem, így egy ideig biztosan Pesten fogok dolgozni. Aztán majd meglátom mihez lesz kedvem.
Végre megnyitották a beszállókaput. Beállok a sor végére. A beszállást mindig igyekszem addig húzni, amíg csak lehet. Mint már említettem, rettegek a repüléstől. Még a legapróbb rázkódásból is úgy gondolom, hogy most aztán személyesen a jó öreg kaszás jön elénk, hogy széles mosollyal üdvözöljön. Mint rendszeresen most is én vagyok az utolsó beszálló utas. Utánam már általában csukják is az ajtókat. A legtöbb utas már elfoglalta a helyét. Az én jegyem a gép hátsó részébe szól. Szinte mindig, még ha egyedül utazok, akkor is megveszem a mellettem lévő helyet is. A repüléstől való fóbiám elég kínos, nem szeretem, ha vadidegenek is szemtanúi. Így legtöbbször nem ül mellettem senki. Magamat és másokat is megkímélem a kínos helyzetektől. De most úgy tűnik, minden összeesküdött ellenem. Mikor lefoglaltam a jegyet, közölték, hogy ez a járat majdnem teljesen megtelt. Már minden egymás melletti helyet eladtak. Így kénytelen leszek a következő tizennégy órában elviselni egy utastársam magam mellett. Lelki szemeimmel már előre látom, hogy egy ősz nagyika fog velem ülni, aki megállás nélkül végiglocsogja az utat. Elmeséli nekem élettörténetét kezdve a megszületésétől egészen a mai napig. Nem tudom, hogy lehetne még fokozni a kínjaimat…
Kerülgetem a csomagjaikkal bajlódó embereket. Szememmel már keresem az üres helyet, meg a hozzátartozó nénikét. Elértem a 26. sorig. Ide szól a jegyem. 26. sor B ülés. Az ablak melletti szék már foglalt, mint az már előre tudtam. De nem egy nagymama ül ott, ahogy arra számítottam. Más útitársat dobott ki nekem a gép. A látványtól tátva marad a szám. Álltam ott vagy öt percig, mint egy hülyegyerek. Közben azért tetőtől-talpig minden porcikáját végigmértem. A 26.A ülés tulajdonosa felpillantott rám, ettől hirtelen magamhoz tértem. Kézitáskám feldobtam a poggyásztérbe. Leültem, kényelembe helyeztem magam, majd a 26.A felé fordultam. Széles mosollyal ennyit mondtam:
- Hello, I’am Peter Kaszab. What’s your name?- lehet, hogy mégsem lesz olyan szörnyű utam, mint ahogy képzeltem.

Dóri: A taxi korán kiért a reptérre. Így bőven jutott időm, hogy megigyak egy capuccinot felszállás előtt. Itt ülök a beszálló kapu közelében. Figyelem az embereket. Fiatal pár évődik egymással, spanyol házaspár próbálja lefoglalni virgonc kölykeit. Tanárnő külsejű középkorú kosztümös magyar nő olvas, ha jól látom Fable-t. Ejnye, tanárnő, ha ezt valamelyik tanítványa olvasná, biztosan elkobozná. Az is lehet, hogy ez a kötet is ép egy matematika órán unatkozó, szellemi felvidulásra vágyó kamasztól lett elorozva. Ez a gondolat egy pillanatra felvidít. Eszembe is jutnak az én kedves pedellusaim. Sokszor vittem őket idegösszegabajodási állapot közelébe, azzal a szokásommal, hogy éjjel-nappal olvastam. Természetesen ez alól a tanórák sem képeztek kivételt. Valahogy nem igazán értékelték. Nem értették, hogy én többfelé is tudok figyelni Nem tehettem róla, de rabja voltam a könyveknek. Ha elkobozták szeretteimet, azzal sem tudtak letörni. Akkor fejben vagy papíron találtam ki a folytatást. Talán éppen azért lettem újságíró.
Abbahagytam a múltidézést és inkább tovább szemlélődtem. Emberek jöttek mentek. Szemben velem két aktatáskás üzletember valami meetingről tárgyalt. Tőlük kicsit odébb egy szőke fej merült a New York Times legújabb száma mögé. A fej egy igen vonzó fiatal férfihoz tartozott. Aki látszólag igyekezett teljesen elmerülni az újságban, de valami nem hagyhatta nyugodni, eléggé idegesnek tűnt.
Nézelődésemet a fiatal pár zavarta meg. A férfi odajött hozzám. Angolul kérdezte meg, hogy csinálnék-e róla és a feleségéről egy képet. Igennel feleltem. Elkészült a kép. A párocska nagy bánatomra, úgy döntött, hogy kis beszélgetéssel viszonozza a szívességemet. Így kénytelen kelletlen leplezni kényszerültem antiszociális hangulatomat. Szerencsére dőlt belőlük a szó, így én maradtam a beszélgetés passzív hallgatósága. Elég volt csak hümmögnöm, bólogatnom, vagy a fejemet ráznom. Nem volt túlságosan nagy megterhelés. Kiderült, hogy friss házasok. Az újdonsült ara magyar származású. Magyarországra utaznak nászútra, hogy a lány megismertesse kedvesét szülőhazájával. Jó nekik, gondoltam. Persze, hogy evett az irigység. Boldogok voltak, ami rólam nem volt elmondható.
A lány észrevette, hogy eddig csak róluk volt szó. Udvarisan megkérdezte, hogy mi célból utazok Budapestre. Talán valami üzleti ügyem van,
- Nem!- feleltem. – Én haza megyek. – Ezzel be is fejeztük a társalgást. Elköszöntek, mondván még megisznak egy kávét.
Haza… merültem újra vissza gondolataimba. Elvégeztem a főiskolát. Friss diplomával az egyik legjobb fővárosi laphoz kerültem. Szerencsé voltam. Angolul folyékonyan beszéltem és írtam. Ezért, amikor lehetőségem nyílt egy amerikai laphoz kijutni, azonnal megpályáztam és meg is kaptam az állást. Csomagoltam és már repültem is. Egy évre terveztem, gondoltam jól mutat majd az életrajzomban. Ha haza jövök, bármelyik újság szívesen lát majd, akár egy jelentősebb pozícióban is. Egy évnek indult…
Egy kisebb lapnál kezdtem Providenc-ben. Gyorsan felfigyelt rám valaki, akinek a szavára az amerikai sajtóban sokat adnak. Fél év sem telt el, amikor az egyik nap felhívott a nagy New York Times! Állást ajánlottak. Naná, hogy elfogadtam! Nem hiszem, hogy létezik a Föld nevű bolygón olyan újságíró, aki nemet mondana a Nagy Times- nak. Tetszett a munka. Egyre nagyobb feladatokat kaptam. Napról- napra jobban élveztem. Jól éreztem magam. Csak úgy repültek a hónapok. A hónapokból pedig évek lettek.
Úgy két éve nagy változás állt be az életembe. Megismertem egy isteni férfit. Riporter volt az egyik televíziós csatornánál. Gyorsan egymásba gabalyodtunk. Beleszerettem. Ugyanazokat a dolgokat szerettük, és ugyanazoktól a dolgoktól viszolyogtunk. De nem voltunk annyira hasonlók, hogy unjuk egymást. A dolgaik egyre jobban alakultak. Hat hónapja éltünk már együtt a lakásában. Én a mennyekben jártam és a gyerekeink nevét tervezgettem. Minden tökéletes volt köztünk. Csak az felejtette el megemlíteni, hogy van egy mennyasszonya, aki művészettörténész, és egy évre tanulmányútra ment.
Lejárt az egy év. A mennyasszonya hazajött. Az én kedvesem kénytelen volt színt vallani nekem. Égre-földre esküdözött, hogy imád, szeret, de a mennyasszonyát sem tudja elhagyni. Mindkettőnket akar.
Én teljesen összetörtem, becsapva és megcsalatva éreztem magam. Az egész kapcsolatunk egy nagy hazugságra épült. Összeomlott bennem a szerelemről kialakított kép. Természetesen nem kértem a bigámiából. Szakítottam Tommal- mert így hívták azt a szemét disznót-, eltéptem a közös fényképeket, szétvagdostam a nálam maradt ruháit, a lefolyóba öntöttem az arcvizét, tonnaszámra faltam a csokit, sírtam, toporzékoltam. Úgyszólván mutatkoztak rajtam a szakítás legfőbb tünetei. Eltelt így egy hónap. Aztán újra emberek közé mentem. Azt hittem, hogy az életem visszatér a Tom előtti medrébe. Sajnos nem így lett.
Mivel egy társaságban forogtunk és a munka is összekötött minket, gyakran találkoztunk rendezvényeken és partikon. Persze ő a menyasszonyával jött. A szívem majd megszakadt ilyenkor, de uralkodtam magamon. A vidám álarc alatt senki sem sejtette, hogy a lelkem mélyén az Armageddont élem át. Mindezt kibírtam volna. De az egyik kifejezetten nőknek szóló jótékonysági rendezvényen személyesen is találkoztam Tom feleségével,- addigra már elvette, persze engem nem hívott meg a lagzira- Noraval. Ő nem tudott semmit rólam és a férjéről, így neki magától érthető volt, hogy kedves velem. Nekem annál inkább volt kellemetlen. Gyorsan rájöttem, ha nem ilyen szerencsétlen körülmények között keresztezi sorsunk ösvénye a másikét, biztosan jó barátnők lehettünk volna. Sok volt bennünk a közös, sajnos Tom is ebbe a kategóriába tartozott. Nora nem értette, hogy miért utasítom vissza a barátságát. Szegény lány nem is sejtette, miket művelt Tom, míg ő távol volt.
Ekkor döbbentem rá, hogy nem tudok tovább egy városban élni velük. Nem tudnék Nora szemébe nézni, mi sem történt volna. Tomot is könnyebb lesz elfelejteni. Így felmondtam a Times- nál. Utazgattam még néhány hónapig az államokban. Megnéztem, amit még látni akartam, de az elmúlt öt évben nem volt rá időm. Eladtam a lakásom. Felszámoltam mindent. Úgy iszogattam itt a capuccinom, hogy ez az utolsó, amit amerikai földön fogyasztok el. Soha többé nem akarok visszajönni.
Nézem az embereket és nem értem, hogy lehet mindenki ilyen boldog. Szerencsére bemondták, hogy megkezdhetjük a beszállást. Ez megakadályozta további neurológiai boncolgatásomat. Az elsők közt szálltam fel. A jegyem a 26A ülésre szól. Majnem a gép legvégében van. Elfoglaltam a helyem. Kényelmesen elhelyezkedtem. Előkészítettem kedvenc írom Paulo Coleho új regényét spanyol nyelvű fordításban, és néhány újságot. Figyelem, ahogy lassan megtelik a gép. Abban reménykedek, hogy üres marad a szék mellettem. De ma úgy néz ki, mindenki Budapestre akar utazni, és ez a járat dugig lesz. Nem vágyom semmilyen társaságra, de feltehetőleg beszélgetésbe kell keverednem valakivel. 14 órán keresztül nem ülhetek kukán valaki mellett, főleg az én közléskényszeremmel nem. Viszont arra sem vágyok, hogy valami nagymama mellém üljön és sorra elmesélje a legviccesebb történeteit mind a 6 gyerekéről és 20 unokájáról.
Inkább úgy teszek, mintha egy kukkot sem tudnék semmilyen emberi nyelven. Én vagyok Maugli kishúga, és most jöttem a dzsungelből. Ha nem jön be, spanyolul is lenyomhatok valamit, az amerikai nagymamák úgyse nagyon beszélnek semmi idegen nyelvet. El is mennék spanyolnak, most hogy így lebarnultam.
Lehet, hogy mákom lesz. Úgy tűnik, már nem száll fel senki, mellettem még mindig üres a szék! Éjjen!
Jaj, ne!!! Van még egy későn beszálló utas! A fene egye meg, miért nem tudta rendesen lekésni? Elindul a helyét keresni, naná, hogy már csak mellettem van szabad hely. Egyre közelebb ér. Ez a szőke, aki a Times- ba merült a váróteremben. Egészen vonzó, és milyen magas! Most észrevett. Gyorsan belemerülök az egyik újságomba, mielőtt kiszúrná, hogy figyelem. A szemem sarkából azért továbbra is lesem. Megáll a 26B előtt. Nincs tévedés ő ül majd mellettem, amíg csak le nem szállunk. Azt hiszem mégis inkább egy fecsegő nagymamát szeretnék. Hol van egy utaskísérő? Cserét akarok!
Áll. Nem mozdul. Engem figyel. Szinte érzem, ahogy tetőtől talpig végigmér. Szinte felfal a szemével. Egyenesen ránéztem. Kiszúrta. Most a csomagjaival babrál, leül. Az újságot a tartóba teszi. Elhelyezkedik. Én még mindig úgy teszek, mintha itt se lenne. Érzem, ahogy felém fordul.
- Hello! I’m Peter Kaszab. What’s your name?- kérdezi.
Felnézek rá. Varázslatos mosolyt villant rám, mint a fogpaszta reklámokban. Csak az övéhez társult két huncutul csillogó mogyoróbarna szempár is. Anyám! Végem van! Folyt.köv…

II.rész

Péter: Elég volt csak megpillantanom, és elvesztem. Ezt a lányt nekem teremtették. Nem véletlen, hogy mi ketten találkoztunk. Minél tovább nézem, annál jobban elvarázsol. Percről persze gyönyörűbb. A Hódítás Nagykönyve szerint megtettem az első lépést, megszólítottam. De úgy tűnik, nem nagyon van odáig a dologtól. Úgy néz ki, nem nagyon rajong a gondolattól, hogy útitársra lelt a személyemben. Szúrós tekintettel nézett rám.
- No hablo en inglés!- vetette oda nekem kurtán. Belemerült egy könyvébe, és nem figyelt tovább rám.
Na, bumm! Ezt jól kifogtam. A lány nem beszél angolul. Én meg ezt az hablo izét nem vágom. Viszont nem adom fel egykönnyen, hiszen hány olyan pillanat van egy ember életében, mikor tálcán kapja a legjobb dolgot, ami valaha történhet vele. Egy, ha mákja van, és én nem szalasztom el az enyémet. Nagy szerencsém, hogy az amerikaiak rengeteg spanyolnyelvű bevándorlóval dolgoztatnak. Az építkezésen is jó néhányukkal találkoztam. Barátkoztunk, fel is szedtem egy keveset tőlük. Ezt mind be is dobom. A többire majd megtanít, ha már a feleségem lesz, mert biztosan tudom, hogy az lesz.
- Hola! Soy Péter! Húngaro. Soy un pinchazo! I built up big houses! - gyatra spanyol tudásommal és némi angollal újra bemutatkozok és elmondom neki, hogy magyar vagyok és mérnökként dolgozok.
Nem kis megelégedéssel nyugtázom, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését, még meg is tudtam nevetetni. Gondolom a béna kiejtésem miatt van a dolog. Leteszi a könyvet és végre minden figyelmét rám irányítja.
- Usted es una mujer fea! - bókolok megittasulva.
Már megint nevet rajtam. Vagy nagyon viccesnek talál, vagy pedig állati bénán csinálok valamit. Pedig csak azokat a kifejezéseket használom, amit a „kollégák” tanítottak nekem. Egyik este együtt iszogattunk, és bemutatták hogyan csajozik egy igazi latin amerikai. Akkor tanítottak széptevő bókokat. Gondoltam, ha ez a módi nekik bejön, akkor biztosan van benne valami. De lehet, hogy ez a lány nem vevő rá? Vagy rosszul csinálom? Nem nyomom olyan jól, mint egy latin macsó? Nem akarom elbénázni, izgat az e lány!
- Soy Dora!- mutatkozik be végre ő is.
Kézfogásra nyújtja a kezét és tündérien rám mosolyog. Bőre hozzá ér bőrömhöz, mikor a kezemhez ér keze. Puha és selymes az érintése. Másodpercekre a kezembe reked, nehezemre esik elengedni, örökké tudnám fogni.

Dóra: Tudtam én, hogy nem úszom meg simán ezt az utat, és ezt a srácot sem. Hiába adom elő Maugli undok spanyol hugicáját. Próbálom lerázni azzal, hogy nem beszélünk egy nyelvet. Tüntetően belevetem magamat Coelho könyvébe. Bármennyire is jó pasi Paulo, most ez egyszer nem tudja lekötni a figyelmemet, mert egy sokkal jobb pasi ül húsvér valójában mellettem.
Egyfolytában mosolyog, és úgy csillog a szeme, mint karácsonykor a csillagszórók a fenyőfán. De akkor sem fogok bedőlni neki. Én egy határozott, kerek, egész, független lány vagyok. Nem ájulok el tőle, csak mert szőke, csokoládé a szeme, és úgy fest, mint aki most lépt ki egy meséből. Különben is a tündérmesékben a királylány megcsókolja a varangyos békát, akiből királyfi válik. A valóságban viszont a királylány a harceget csókolja meg, és az minduntalan varangyos békává lesz. Ergo az én elveim szilárdak és megingathatatlanok.
- Hola! Soy Péter! Húngaro. Soy un pinchazo! I built up big houses!
Nem törte le, hogy nem beszélek angolul. Gyötrelmes kiejtéssel, félig spanyolul is folyatta tovább az ismerkedést. Bár kétlem, hogy tudatában van azzal, mit is mondott pontosa. Péternek hívják, és ő is magyar. Bizonyára mérnökként dolgozik, de nem igazán ezt mondta az imént. A „pinchazo” nagyon mást jelent, pontosan azt, hogy egy igazi pöcs az illető. Gondolom az, akitől tanulta a kifejezéseket, jó tréfának szánta. Vagy talán van önkritikája, és ennyire őszinte lenne? Kétlem.
Meg mondhatnám neki, hogy fölösleges erőlködnie, hiszen honfitársak vagyunk, tökéletesen érteném az anyanyelvünkön is, de így sokkal viccesebb vele beszélgetni. Még egy apró nevetést is sikerült kicsikarnia belőlem. Észrevettem, hogy ezt sikerként könyvelte el. Jellemző, máris elbízta magát, azt hiszi, innen egyenes út vezet e bugyimba. Na, csak az kéne még.
- Usted es una mujer fea!- ezen már igazán szívből kacagnom kell.
Ez a fiú tud valamit a hódításról. Olyan snassz azt mondani egy lánynak, hogy olyan gyönyörű vagy. Mennyivel kreatívabb, ha azt mondod, olyan ronda nő vagy. Ezt úgy se hallotta még túl gyakran. Remélem csak átverték a fiút, és nem betegesen őszinte. Most már megküzdött annyira a figyelmemért, hogy Paulo könyvét félre rakjam. Elmondtam neki a nevem, még mindig spanyolul.
Kezet fogtunk, hosszan megszorította a kézfejem. Nem akartam, hogy elengedje, kellemes hűvös volt az érintése. Olyan térd remegtető. Hol is van most az a határozott lány, aki nem dől be minden csúf varangynak? Minden bizonnyal odalent maradt a földön, ugyanis a gép percekkel korábban megkezdte a felszállást. Észre se vettem, hogy már egy ideje a levegőben vagyunk.
A fiú is csak most jött rá, hogy már elindultunk. Hirtelen megváltozott a vidám nevetős arca. Ugyan azt a feszült férfit láttam benne ismét, mint aki odalent a beszálló kapunál próbálta sikertelenül megnyugtatni önmagát. Elfehéredett az arca, homlokán gyöngyözött a veríték, a hátát neki feszítette az ülés támlájának, behunyta a szemét, és a szájával némán szavakat formált, azt hiszem imát mormolt. Pánik roham kerülgette. A felszálló áramlatok közül, elkapta a gépet egy kisebb fajta örvény, és nagyot lökött a gépen. Ijedten elkapta a kezemet, és erősen megszorította. Eszembe se jutott elhúzni tőle. Elővettem egy zsebkendőt és felszárítottam az arcáról a nedvességet. Közben halkan suttogtam a fülébe csitító szavakat.
A repülő viszont megbolondult. Egyre többet rángatózott alattunk. Úgy éreztem, hogy hullámvasúton ülök. Miután évekkel ezelőtt láttam a Végső állomást, azóta nem mertem vidámparkba menni. Én is kezdtem félni. Minél inkább rázkódtunk, Péter annál inkább rosszabbul lett. Összevissza beszélt talán nekem, de lehet, hogy csak önmagával viaskodott. Folyt köv.

„Indiana Jane és az Elveszett Szőke Lovag legendája

Indiana Jane huszonéves, vagány, bátor, belevaló kalandornő. Mindig tökéletes a haja, ruhatárát a legújabb divat szerint állítja össze, sminkjével a profi mestereket is lepipálná. Egy XXI –ik századi szupernő, különleges képességekkel. Például tud sminkelni vezetés közben, 10 centis magas sarkúban, 15 másodperc alatt lefut 100 métert, és meg se izzad. Bárkit leelemez, kianalizál és megfejt a csillagjegye és aszcendense alapján. Egyszerre tud telefonon csevegni a nukleáris fúzió elméletéről és művészi manikűrt készíteni, miközben a Grace klinika legújabb részét izgulja végig. Mondtam én, hogy szupernő!
De nem elégszik meg ennyivel. Egyetemre jár, a Yale –en doktorál, méghozzá pasiológiából. Mely tudomány ismerői mindent, sőt még annál is többet tudnak az ellenkező nemről. Tanulmányai során a Legendás Férfiak előadáson hallott egy történetet az Elveszett Szőke Lovagról, amely e képen szól:
„Minden századik évben, mikor a bolygók állása tökéletesen megegyező, születik egy fiúgyermek, ki különb lesz társainál. Haja arany, szeme égkék, ha rád mosolyog, elvakít, mintha csak a napba néznél. Megvédi a gyengéket, legyőzi a gonoszt, lehozza a kiscicát a fáról, átsegíti a néniket az úton, ha egy lakatlan szigeten reked, egy szál kardal gyufaszálból vitorlást épít, és persze még a királylányra is jut ideje. De százévente csak egy…„
Jane hallván ezt a történetet, célul tűzte ki, hogy megleli és megszerzi magának eme páratlan férfi remeket. Nem lehet olyan nehéz. Vagy talán mégis? Ugyan már, ha Harrison Ford megtalálta a frigyládát, neki is menni fog. Hiszen Ford még csak járni sem tud tűsarokban, és nem tudja dobócsillagként használni a műkörmeit, mégis boldogult valahogy.
Nem kell más csak egy jó terv, és máris belevághat a kalandba. Köztudott, hogy a kincsek helyét térképek rejtik. Na és Szőke Lovagét? Létezik olyan, hogy pasitérkép, vagy NagyŐkódoló navigációs rendszer? ( Ha még nem, tuti piacra kellene dobni!) Indiana Jane nem véletlenül talpraesett csaj. Bekapcsolja notbook-ját, legjobb netes barátjától Google-től kér segítséget, aki máris dobja a választ: www.alomherceg.hu. Íme, a virtuális kincses térkép, mely számos lehetséges lovag adatait rejti. Hosszas tanulmányozás után (pasiológiai ismereteit is felhasználva), lefixál néhány randit, hogy személyesen derítse ki, melyik is az ő Szőkéje.
Helyszínül egy hangulatos kávézót választ. Ideális az első találkákhoz. Intim, mégis a többi ember jelenléte biztonságérzetet ad. Hiszen Jane jól tudja (persze, hogy a legendából), hogy annak, aki meg akarja találni az elveszett álompasit, egy veszélyes ösvényt kell végig járnia, ami tele van csaló, kalandor, hitvány, szörnyalakokkal, más néven Ál Szőkékkel. A mi Jane-ünk éppen ezért bebiztosítja magát. A kávézóból bármikor leléphet, ha forró lesz a helyzet. természetesen magával viszi legjobb barátosnéját, aki egy nem túl távoli asztaltól lesi Jane vészjeleit, és felhívja a leányzót, azzal a hírrel, hogy valami baj történt. Így alibit szolgáltatva a gyors, angolos távozáshoz.
Így többszörösen bebiztosítva magát, elkészül a randihoz. Felveszi kedvenc piros fodros ruciját, a szexi fekete magas sarkúval. Belövi a haját, egy kis smink, és máris indul. A kávézóba érve, mely Sárkunyhó névre hallgat, felméri a terepet. Elégedett a választásával. Megpillantja barátnőjét, aki mobillal a kezében biccent felé, egymásra mosolyognak. Jane leül egy asztalhoz. Jön egy pincér, a lány nem is figyel rá, csak rendel valamit, már az ajtót fixírozza. Várva, mikor lép be a hét lovagjelölt közül az első. Vajon rögtön rájön majd, hogy melyik az igazi Lovag? Nem kellene a belső megérzésének azonnal megsúgnia ezt?
A pincér fiú kihozza Jane rendelését, majdnem a nyakába szervírozza a forró italt. A lány csak legyint rá. „ Milyen egy béna alak ez!” Gondolja magában.
„Istenem, ki ez az égi tünemény? (Ezek a gondolatok, már valaki más fejében cikáznak.) Gyönyörű ez a lány, és milyen elegáns. Egyszerűen jó ránézni. Ritka látvány ez nálunk. Felüdülés az emos kamaszok, és az extravagáns értelmiséginek mondott fiatalok után. Ez az arc, ezek a szemek, ez a mosoly, na és persze a lábai is nagyon ott vannak. Egy bombázó, akin látszik, hogy agya is van. Egy ilyen klassz csajt tuti sok pasi vesz körül, biztos foglalt. Térj már magadhoz, és ne bambulj tovább. Neked már esélyed sincs, labdába se rúghatsz nála. Máris baleknak néz, hiszen majdnem a nyakába borítottad a forró kávét. Ezt jól elszúrtad, mint Beckham a tizenegyest!”
Mivel Jane az egyetemen nem ment át a Gondolatolvasás kezdőknek nevű tárgyból, eme közbevetett kis eszmefuttatásról természetesen mit se tud.
Csilingelve nyílik a Sárkánykunyhó ajtaja. Jane a bejárat irányába néz. Belép egy magas, széles vállú, izmos szőke. De vajon Ő e az a Szőke? Kiszúrja a lányt a megbeszélt piros ruháról. Leül az asztalhoz, rendel valamit, aztán megkezdődik az első randevú.
„Ó, hát ez a barátja. Micsoda izompacsirta! Tuti egy bájgúnár! Mit eszik rajta ez a lány?” (Ugyan, vajon kinek a gondolataiba látunk bele)
Közben zajlik a randi:
-Szia! Tom vagyok! Örülök, hogy végre találkozunk! Nem csalódtam, az életben még dögösebb vagy, mint a fényképen. Nem sportolsz valamit? Nagyon cool az alakod! ( „Hú, ez a srác tud beszélni. Végül is az nem baj, csak engem is hagyjon érvényesülni”- villanás Jane gondolataiból) Én focizok, de más sportok is érdekelnek, főleg az extrémek. Hogy miért keresek a neten barátnőt? Nekem nincs időm főállású barátnőre. Mondtam már, hogy szeretem a sportokat? Tudod, sok elfoglaltságom van emiatt. Nagyon sok időmet leköti. Az edzések, meccsek. Meg a profikat is nézem. Tudod, eb-k, vb-k, meg egyéb bajnokságok, leginkább az angol meg a spanyol köt le, de a többiben is otthon vagyok. Aztán meg ott van a Forma 1, tavasztól őszig minden második hétvégén, és a kosárlabda idény ősztől, meg a baseball tavasztó. Ja és ha jut időm, éjszakánként pókert nézek. Hogy hol dolgozom? Ugyan már, sehol. Én a sportnak élek. nincs időm olyan felesleges dolgokra, mint a munka. Nekem egyébként sincsenek nagy igényeim. Elég nekem az öt csatorna a tv-men, persze mind sportadó, meg hogy van egy ágyam, és tudok mit enni, ezeket meg anyámék biztosítják nekem. Ja, nem mondtam volna még, hogy a szüleimmel élek. Szóval nekem a csajomra, heti 2-3 alkalommal van időm, de csak 1 max 2 órára. De, ha nagyon jó fej csajszi vagy, és nem égetsz le a haverok előtt akkor, megengedem, hogy velem gyere a meccsekre. Megfelel ez így neked?”
Jane tátott szájjal mered az Ál Szőkére. Megcsörren a telefonja
-Bocsi, nem szokásom felvenni, de lehet, hogy valami baj történt. Halló, itt Jane! Ó, jaj, valami baj történt? Persze máris megyek - ezzel lecsapja a mobilt. - Sajnálom, ne haragudj, el kell rohannom. Majd hívlak!- Ezzel Jane faképnél hagyta az izompacsirta Tomot, persze a számát nem kérte el.
Miután a sportörült távozik, Jane visszatér a kávézóba. Leírható veszteségnek tekinti a fiút, egyébként is ez még csak az első randi alany volt. Rendel még egy kávét…
… Pincérünk: „Szakított az izomcsávóval? Tudtam én, hogy nem illenek össze. Mennyi idő után illik valakihez odamenni, és bepróbálkozni nála, ha az illető lány éppen szakított? Taplónak tartana, ha most rögtön odamennék? Francba, talán nem a Női lélek szeminárium előadásain kellett volna mindig bealudnom! Mi ez? Máris odaült hozzá egy másik pacák, a bunkója. Én akartam! Stipi- stopi! ... Hisz ez a lány most randizik ezzel a sráccal is. Ez is olyan ismerjük meg minél több pasit egy randi alatt játék? Nekem is be kellene szállnom!”
Jane asztalához sorban érkeznek a pasasok, és a kávék is, és sorban elhangzik a „Bocs, lehet, hogy valami baj történt… kezdetű mantra.
Nagydarab, bőrfejű, tetkós, napszemüveges csávó, szöges lánccal a nyakában:
„Két napja szabadultam. Megütöttem az asszonyt, mert sokat járt a szája, aztán bekómált. Engem meg lecsuktak. Három évet kaptam, de nyolc lett belőle, mert a cellatársam is sokat járatta, őt is leütöttem. Ő is bekómált, de nem ébredt fel. Régen voltam már nővel. Na, akkor hozzád vagy hozzám?”…
Lófarkas, szakállas, teli smukkal pasi:
„Felkíséred a vendéget, táncolsz kicsit. A vendég kér ezt-azt, te megcsinálod. A pénzen meg osztozunk. 30/70 arányban. 30 neked, 70 nekem. Így igazságos, hiszen én hozom az üzletet, meg biztosítom a kérót!”
Harmincöt év körüli, elegáns, jól szituált, vonzó megjelenésű, szőke, kékszemű férfi. karikagyűrűjét csavargatja:
„Tizenöt éve vagyunk házasok az asszonnyal. Van három szép gyerekünk, jól megvagyunk, szeretjük egymást. Csak hát vannak olyan dolgok… tudja, az ágyban… amiket nem kérhetek tőle, mert hát én tisztelem a feleségem. De magát nem ismerem… maga megtehetné. Tegyen a rabszolgájává… kötözzön ki… korbácsoljon véresre!
Középkorú nő és férfi:
„Hármasban velünk???”
A sejk:
„Szaud Arábiában élni. Üzleti ügyben maguk szép országába. Nekem van sok túróm, olajtúróm. Nekem van sok nagy vagyon. Van huszonhét feleség, huszonhét országból. Amerika, török, spanyol, olasz. Van sok, sok, mind más haza. Nem van magyar asszony, magyar nő szépek, gyönyörű. Lenni én új feleség? Járni csadorban, mutatni szép arcot csak nekem? Engedelmeskedni? Érteni engem?”
Jane- nek valahol itt telt be a pohár. Már nem használta a telefonos trükköt. Elküldte az arabot a teve szebbik felébe. Sms –ben lemondta az utolsó randit. Barátnőjétől is elbúcsúzott. Közben beesteledett, az utcán már égtek a lámpák. A Sárkunyhóban ő maradt az utolsó vendég. Visszaült az asztalához. Próbálta felidézni, hogy melyik professzorától hallotta a Szőke Lovag legendáját. Megérdemelne a tanerő egy Molotov- koktélt az ajtaja elé. Ezek a pasik egyáltalán nem voltak lovagok, nem is volt mind szőke, némelyiknek még haja sem volt. Hol van a cicákat fáról lehozó, gyerekeket tűzből kimentő álomlovag? Nem is létezik, mese az egész.
Épp menni készült, amikor valaki kihúzta a vele szemközti széket és lehuppant mellé:
„Ma hat taplót hallgattál végig. Mi lenne, ha most téged hallgatna meg valaki? Egyébként is, a hetes szám szerencsét hoz, legalábbis a mesékben ezt olvastam.”- Jane felnézett, és elvakította a rá irányuló mosoly.
Nem dőlök be, ez is csak egy olcsó trükk. Biztos a nap süt ilyen erősen, ahogy megtörik az üvegen- gondolta Jane. – De odakint már sötét van. A nap rég pizsamába bújt és aludni tért a tv macival. – elmélkedett tovább.
A haja barna volt, a szeme majdnem fekete, csak a vakító mosoly stimmelt. De ott termet, amikor a királylánynak szüksége volt rá.

Vége

Testvérek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elbűvölően bájos és eszes kislány. Várjunk csak… Ez így nem jó! A tündérmesék szoktak így kezdődni, ez pedig nem mese. Legalábbis nem egy átlagos mese.
Nos, ez az elbűvölően bájos és eszes kislány, akit nevezzünk egyszerűen csak Mary-nek, teljesen hétköznapi életet élt. Átlagos szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. A családja nem volt különösebben gazdag, de mindenük megvolt, amire vágytak.
Ő, is mint minden csecsemő elragadóan édes volt, így az emberek, akik természetüktől fogva fogékonyak a szépre, azonnal a szívükbe zárták. A szülei persze nagyon büszkék voltak, hogy ilyen gyönyörű lányuk van. Úgy vélték, hogy a szőke kis angyalkájuknak, így majd sokkal könnyebb élete lesz.
De a természet hamar közbeszólt, és a kis Mary ahogy cseperedett, úgy veszítette el szépségét kölcsönző szőke lokniit. Arca sem maradt szabályos, őszibarack tónusú, szíveket meghódító. De mindvégig megőrizte azt a különös fényt, ami a lelke legmélyéből áradt. Mindenkit egyformán részesített benne. Csúnyát, szépet, kedveset és gorombát. Elég volt egy kedves szó, egy mosoly és máris mindenkit meghódított. Kezdetben nem ismerte a haragot, kétséget, bánatot. Nem tudott gyűlölködni. Lelke olyan volt, akár egy rózsa tövisek nélkül. Fehér, mint a hó, ártatlan és érintetlen.
Fiatal életének első (eddigi legnagyobb bánata) az volt, amikor megtudta, hogy hamarosan kistestvér fog születni. Eddig ő volt az egyedüli gyerek a családban. Mindenki őt halmozta el figyelemmel és szeretettel. Mary ösztönösen megérezte, hogy a baba születésével megszűnhet ez a kegyúrnői pozíciója. Először érzet féltékenységet és vad dühöt életében. Gyűlölte a még meg nem születet testértét. Ez az érzés napról-napra nőtt, ahogy édesanyja pocakja egyre gömbölyödött Ez érthető volt, hiszen a maga öt életévével a dolgokat feketén és fehéren, jónak vagy rossznak látta. Gyakran elképzelte, hogy valami szörnyűség történik a babával, és meg sem születik. Hogy majd angyalka lesz belőle, hiszen a nagymamája azt mesélte, hogy amíg nem születnek meg a gyerekek Isten mellett, vannak, és várják, hogy végre kapjanak egy családot. Az ő testvérkéje örökké ott maradhatna. De mivel Mary nagyon jólelkű teremtés volt, tudta, hogy szörnyen gonosz dolog ilyeneket gondolni. Tisztában volt azzal, hogy a szüleinek mekkora fájdalmat okozna a baba elvesztése.
Ilyenkor szörnyű bűntudatot érzet. Azzal próbált könnyíteni a lelkén, hogy mindenben az édesanyja kívánságát leste. Ápolta, mint egy kisgyereket. Betakargatta anyját, hogy,, meg ne fázzon a baba”, bevitte neki az újságot, frissítőt hozott, ha szomjas volt. Lágy csacsogásával szórakoztatta. Mindenki bűbájosnak találta ezt az odaadást. És meg volt győződve róla, hogy a kislány már nagyon várja a testvére érkezését. ,, Milyen jó ez a gyermek!? Már most imádja a babát! Biztosan jó pajtások lesznek!” – mondogatták gyakran a rokonok.
Mary ettől csak még rosszabbul érezte magát. Hiszen senki sem tudta, hogy gondoskodásának semmi köze a szeretethez, éppen ellenkezőleg.
Szorongva várta azt a napot, amikor végre találkozik ,,vetélytársával”. És mint mindennek egyszer ennek is eljött az ideje.
Egy éjszaka Mary nagy hangzavarra ébredt. Nem értette, hogy mi lehet ez a nagy felfordulás. Csak azt látta, hogy édesanyja nagyon sápadt, és a hasát fogja. Édesapja pedig nagyon izgatott. Nagymama is teljesen lázban van. De mit keres itt? Nem is laknak együtt. Mary még nem sejthette, hogy a nagy sürgés-forgás azért van, mert beindult a szülés. A Nagymama pedig azért jött, hogy Mary-ra vigyázzon, míg szülei a korházban lesznek.
A kislány megérezte, hogy biztosan ez az a pillanat, amire már annyira várt körülötte mindenik. Hirtelen aggodalom fogta el, ahogy anyjára nézett.
Nem értette, hogy miért torzult úgy el az arca. Csak nincs valami baja a babának? Biztosan valami szörnyűség történik, és erről csakis ő tehet!!! Nagyon megrémült. Odarohant édesanyjához és vigyázva átölelte.
- Anyuci fáj valamid? - kérdezte riadtan.
- Nem kicsim. Ne aggódj, nincs semmi baj! Csak a kisöcséd már nagyon kíváncsi rád, szeretne megismerni. Bújj vissza az ágyadba, és aludj szépen! Reggel mikor felébredsz, majd meglátogatsz engem és a kicsit.
- Jó lesz drágám? – kérdezte az apja.
-Nem! Nem! Veletek akarok menni! Kérlek, vigyetek magatokkal! – könyörgött Mary.
Átkarolta apja derekát. Olyan erősen szorítottan magához, ahogyan csak tudta. Képtelenség, és egyben szívtelenség lett volna ezt a kérést figyelmen kívül hagyni. Így történhetett, hogy egy órával később Mary a kórház folyosóján ült. Nagyon álmos volt, de az izgalom, és az új élmények feletették mindezt vele. Rengeteg fehérköpenyes néni meg bácsi rohangált fel-alá, és olyan szavakat mondtak egymásnak, amiket Mary nem ismert, és nem is értett.
Anyját amint beértek a korházba, azonnal bevitté egy terembe, ahova őt nem engedték be. Most egy kényelmetlen piros széken ült az apja mellett. Az ajtó túloldaláról riasztó hangok szűrődtek át. Fájdalmas sikítást hallott. Nagyon megrémült. Átcikázott az agyán, hogy hányszor gondolt arra, bárcsak ne születne meg a baba. Most nagyon félt!
,, Drága Istenke tudom, hogy nagyon csúnya dolog volt, amit tettem, vagyis gondoltam. Kérlek, ne engedd, hogy valami bajuk essen!”
- Ne aggódj nyuszim! Nem lesz semmi baj! Ez már csak így szokott lenni!
- A maminak ez most nagyon fáj? – kérdezte Mary.
- Igen, most fáj neki egy kicsit! DE ne félj! Meglátod, ha majd bemegyünk, anyu már mosolyogni fog, és semmije sem fog fájni.
- Akkor most azonnal menjünk be! – követelte Mary.
- Csak még egy kicsit várjunk nyuszi!
A következő percek eseménytelenül teltek, mígnem jött egy nővér, aki beengedte őket a kórterembe. Apja előre ment, egészen a terem közepéig, ahol egy ágyon feküdt az anyja. Gyöngéden megcsókolta a feleségét. Egy ápoló az anyja hasára fektetett valamit. Mary feltételezte, hogy ez csakis a testvére lehet, mert a kis csomag hangosan gőgicsélt. Mary nem mozdult, még mindig a kórterem ajtajában állt. Onnan nézte a szüleit és a kis jövevényt. Egy nővér bentebb taszigálta, mert útban volt.
- Menj édes közelebb! Nem fog megharapni! –viccelődött vele egy másik ápoló.
Mary bátortalanul elindult az ágy felé. Apja félre húzódott, hogy a lánya jobban lásson.
Kedves kishölgy bemutatom neked az öcsédet, Mark- ot! Na, mit szólsz?
Mary nem szólt semmit. Nem is tudott volna mit mondani, annyira meg volt illetődve. Egyáltalán nem ilyennek képzelte ,,vetélytársát”. Fölé hajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Egy vörös fejű, nyúzott csöppséget látott anyja kezében. Párszál hajjal, és pici kezekkel. Hát ettől félt ilyen nagyon?
Mark, tehát Márk lett a neve. A pici nagyon élénk volt, érdeklődve szemlélte a körülötte lévőket, főleg Mary –t vette szemügyre. A kislány is ugyanolyan figyelemmel szemlélte a kisfiút. A bébi hirtelen kapálózni kezdett, megragadt Mary egyik ujját. A lány nagyon meglepődött. Mary még ma is emlékszik erre a napra. Évekkel később ezt jegyezte le erről:
,, Lehet, hogy badarság, de abban a pillanatban, úgy éreztem, egyenesen rám néz. Hogy belelát a fejembe. Kérdőre vont: Engem gyűlöltél? Engem, aki most a kezedet fogom? Rád bízom magam! Szeress hát, mert én, máris szeretlek téged!”
Attól a perctől tudom, hogy szeret engem. Bízik bennem. Nem tudom, hogyan érdemeltem ki, de rám bízta magát.”
Mary az első percben rájött, hogy valami nagyon csodás dolog történt vele. Nézte a parányi kéz tulajdonosát, és hálát adott Istenkének, hogy nem eset baja a kicsi Márknak. Már nem érzett gyűlöletet. Egészen mást érzett. Végtelenül boldog volt. Gyengéden megpuszilta Mark kezét. Majd apjához bújt. Néhány perc múlva egy kislány és egy kisfiú halk szuszogása töltötte be a szobát, akik álmukban már együtt játszottak.

Vége

Rómeó és Júlia, mi lett volna ha…

A költő pennát ragad, és új történetbe kezd:
„ Valamikor réges- régen élt Veronában két család, a Montague és a Capulet dinasztiák. Ősi viszály dúlt közöttük, hogy mióta, vagy miért arra még a legvénebb agg se emlékezett már. A harag lelkükben mind nőttön nőtt. A gyűlölet tövises virága gyökeret vert az utódaik szívébe is. Ezt kapták örökül, és ezt örökítették tovább. Apáról fiára, anyáról lányára szállt. Lépten, nyomon összecsaptak, folyt a vér, hullott a nép, fogyatkozott a két família.
Míg egy nap Verona bölcs hercege, Escalus úgy döntött pontot tesz az ügy végére. E képen szolt:
- Ebből elég! Betelt a pohár! Legyen végre béke már! Ez egyszer még mindenki elmehet, de ha még egyszer összecsapni mertek, a rendbontásért a fejetekkel fizettek!
Behúzta fülét farkát mind a két család. Hallgatólagos fegyverszünet kötetett hát, persze csak néhány órára.
Capuleték bált tartottak aznap éjjel. Júlia, Capulet lánya töltötte a tizennégyet. Ott volt mindenki, aki csak számít Veronában. Természetesen Montaguek nem szerepeltek a vendéglistán. De az ifjúság gyakorta sokakat forrófejűvé tesz, így esett az eset, hogy néhányam az ellenséges család fiataljai közül mégis besurrantak az állarcos partira. Köztük volt Rómeó is, Montague fia.
Rómeó és Júlia, két fiatal szív, naná, hogy egymásra találtak, ebből lett a nagy galiba. Úgy gondolták ők, hogy szerelmük majd áldást hoz Veronára és megbékél a két család. Boldogság, házasság, gyerekek, meg happy end. De a Kegyetlen Sors megkavarta a szálakat, mint az északi szél. Újabb ökölcsapásra került sor melyben Mercutio életét kioltották. Ezt legjobb barátja Rómeó nem nézhette tétlenül. Végül Rómeó is ölni kényszerült.
Persze, jött a herceg, hogy fejeket vétessen. De mivel szemet-szemért elv érvényesült, Rómeó Mercutio gyilkosával végzett, nem hozott halálos ítéletet. Rómeót csak száműzte Veronából.
A szerelmesek elszakadtak egymástól. Bár terveket szőttek, hogy lehetnének újra együtt, de kudarcba fulladt miden álmuk. Egymás karjai közt méreg és tőr által halt meg a pár. A happy end most elmarad.”
A költő dolga végezve hátradőlne, de ekkor, mint egy szélvihar betoppan írói világába egy hölgy.
- Ugyan már William, nem lehet, hogy így legyen vége!
Írónőnk elkobozza Will pennáját, felüti notbook-ját és lassan gépelni kezd.
„ Igaz, hogy Rómeót száműzik, igaz, hogy a szerelmeseket elszakítják egymástól, de a történet itt még korántsem ér véget. Júlia nem ül tétlenül, hanem Rómeója után szökik. Mantovában élnek néhány évig. Végül a szülők megbékélnek a házasságukkal, beszüntetik a viszályt. Barátok lesznek a Montaguek és a Capulettek. Rómeó és Júlia boldogan él, jönnek sorban a gyerekek. Itt a várva várt happy end.”
- Nem jobb vég ez Sir William?- kérdezi írónőnk.
- Még hogy boldog vég? Hol van az? Na, jó, ha azt akarod, folytathatom ott, ahol abbahagytad- feleli a költő.
„Nézzük, hát mit csinál ezután a két szerelmes. Júliához sorban érkezik a gólya, szinte évente hoz a szájában egy újabb porontyot. Az ifjú anya egész nap a babái körül sürög-forog, vezeti a háztartást, mos, főt, takarít, kiszolgálja az urát. Már nem olyan friss és üde, hiszen túl van már a 25-ön. Férjével is gyakran pöröl, hiszen folyton összesároz mindent a csízmájával, szanaszét hagyja ruháit a házban, sosincs otthon, folyton pityókás, és gyakorta bámulja más asszonyát. Hogy kíváncsiságodat kielégítsem azt is elmondom, Rómeó mit csinál. Benvoloival kocsmázik, Parissal gyakran csatázik, Júliával folyton vitázik, nyűg számára a sok gyerek. Fiatal nőket szédít, hiszen Julcsinak már nem olyan feszesek a keblei, és mindig pont akkor „fáj a feje”. Rómeónak elege van már nagyon, nem ilyen életet ígért az a fránya Shakespeare. Telnek az évek, a gyerekek kirepülnek, főhőseink megöregedtek, egymáshoz csúnyultak, folyton morognak, veszekednek a másikkal”
- Ennyi elég? Vagy meséljem még tovább?- kérdezi Will.
- Jaj, könyörgöm, ne folytasd!- rimánkodik az írónő, fülét is befogta, csak hogy ne hallja. – Ez nem szerelmi történet, kész horror. Nem lehetne inkább az a vége, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak?
- Ugyan már, abban hol a dráma? Abból, hogy lesz tragédia? A tragédiára kíváncsiak az emberek. Ugyan ki nézné meg a Titanicot, ha jó lenne a vége?
- Nem vitatkozom. Legyen tragédia, de akkor legalább fiatalon halljanak meg, míg szeretik egymást.
A költő befejezte művét. Írónőnk is beletörődött, hogy most nem lesz happy end, de azért bosszúból elmormol egy kis átkot Williamre.
- Megtapasztalod még Sir, hogy az igaz szerelem soha nem múlik el, majd ha szerelmes Shakeapeare lesz belőled, majd megnézem a mozifilmet, hogy tudjam, miként viseled:)!

„Csipkerózsika és a Szőke herceg”

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innen, az Üveghegyen túl, messze- messze a mesék és álmok birodalmában élt egy királyi pár. Gyermekre vágyakoztak már réges- régen. Megszánták őket az égiek, szerelmük gyümölcse, egy gyönyörű szép lányka megérkezett, ő lett a birodalom legszebb éke, szülei legféltettebb kincse. Haja arany, szeme égkék, orcája rózsa, így lett neve Csipkerózsika. Megkapott minden földi jót, tündér keresztanyák ajándéka volt csuda jó. De egy tündért lehagytak a parti listájáról, ezen a csodalény kellően berágott, dehogy ne tartsák szőrös szívűnek, haláli meglepetést küldött a kisdednek. Átkot bocsátott fejére: „ A királylány 18. születésnapi bulija, lészen Csipkerózsika halotti tora. Ugyanis halálos ismeretséget köt egy rokka gyilkos orsójával.”
Szerencsére akadt még egy földöntúli segítség, az egyik tündéranya enyhített a gonosz átkon: „Mikor Csipkerózsika megszúrja ujját az orsó tűjével, nem távozik örökre az élők sorából, csak mély álomba szenderül az egész birodalommal együtt. Párnái közt pihenget, míg el nem jön a Szőke herceg, ki csókjával elűzi a hosszú álmot.”
Teltek múltak az évek, a királylány meseszép hajadonná serdűlt. Híre a birodalom határain túl is eljutott. Egészen a szomszédban lakó hercegek füléig. Jó partit sejtett minden legény. Nem aggódott az átok miatt senki, hiszen Rózsika királyi atyja elégedte országa összes rokkáját. Így a 18. évben boldog ünneplésre, és nem szomorú torra készültek. De egy rokka mégis megúszta a pusztító tüzet (micsoda véletlen?! ), megtörtént a végzetes baleset. Csipke és a birodalom álomba szenderült.
A kastélyt csönd és az évek pora lepte el. A palota legmélyén, ágyában várta a királylány a herceget és az áloműző csókot. Jöttek is a lovagok, szőkék, barnák, vörösek, daliásabbnál- daliásabb fehér táltosokon. De egy sem jutott át a gonosz tündér tövises falán. Sok dalia veszett oda. Csipkerózsika pedig csak várt, várt és várt…
Elszaladt röpke 100 év, a kastély felé vágtatott végre Szőke herceg. Csodák-csodájára lova előtt leomlott a tüske fal. (Csodák igenis léteznek, hiszen ez egy tündérmese!) Szőke bejutott a kastélyba, felkutatta Csipkerózsikát. Rögtön bele is szeretett. (Mely férfi ne esett volna rögtön szerelembe. Szőke fürtök, rózsás arc… És meg sem látszik rajta, hogy már túl van a tízedik X-en!) Elcsattant a csók! Csipke felébredt, pillái rebegtek. Szőkére nézett: „ Hú de jó pasi!” - gondolta. Feléledt a királyi udvar is, a szülők szervezték a hetedhét országra szóló lagzit. Hat nap, hét éjszaka ünnepelt a birodalom. Szőke és Csipke beköltözött a nászajándékba kapott palotába. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Egyszer volt, régen volt, talán igaz sem volt…

Ezt a történetet már dédanyáink is áhítattal hallgatták egészen zsenge kishölgy koruktól. Melyik kislány nem szeretne e mesét hallva, azonnal királylánnyá változni. Hiszen királylánynak lenni olyan szuper jó. Olyan kastélyunk lehet, mint Barbie-nak, tengernyi báli ruhánk, tökhintó lovassal. (Persze csak ha Hamupipőke kölcsön adja, és miért is ne adná kölcsön, hiszen Ő a legjobb barátnőnk.) Mondhatod, hogy téged nem érdekel a palota, a ruhák, sem a hintó. De a királylányosodáshoz tartozik minimum egy herceg is. Na, itt már tuti, hogy te is felkapod a fejed 
A királylányok (én, te, mi) csak fekszenek párnáik között, a mese passzív szereplői, várják, hogy beessen végre Szőkéjük. Várniuk kellene, hiszen a meséből is ezt tanulták. De mi történik, ha nem jön Szőke??? Csipkerózsika örök álomra ítéltetik? Vagy felkell, megigazítja ruháját, belövi a haját, elkészíti a sminkjét. Elmegy a pszichológusához, vagy a Harmónia Klubba, esetleg találkozik a többi barátnő-királylánnyal. Orvosa, guruja, jógaoktatója, jósnője, barátnői segítségével meggyógyítja önmagát. Állást talál, építi a karrierjét. Megveszi, berendezi saját kis palotáját. Telnek az évek, Szőke még mindig sehol (talán lekéste a metrót?). Csipke már több szeretne lenni, mint egy királylány, anyává akar válni. De ehhez egy férfi is kéne. Vagy nem? Királylányunk a helyi spermabank segítségével egy donorhoz jut, majd 9 hónap múltán egy kishercegnőt hoz a gólya. Királylány- mama nevelgeti pici lányát, mesével ringatja álomba, esténként elhangzik az „ Egyszer volt, hol nem volt…”. Cseperedik a lány, elindul szerencsét próbálni, keresi a lovagot, hiszen a meséből jól tudja, szőke lesz és jól csókol majd.
A herceg, akire vártunk, vártunk, és csak vártunk… MIT CSINÁL? FÉNYEZI PÁNCÉLJÁT, CSISZOLJA KARDJÁT, PATKOLATTJA LOVÁT? Majdnem, de nem egészen. Huszonévesen spermadonorként gyűjti vagyonát, később már menő munkája van. Nem keresi a királylányt, csak múlatja az időt. Lovagi tornákra jár, pókerezik, meccset néz a haverokkal, menetrendszerűen összetör néhány szívet. Felette is elszállnak az évek, pontosan 18 szór 12 hónap. Csengetnek egy nap. Szőke ajtót nyit, ajtóban egy fiatal lány áll. Hercegünk e képen gondolkodik: „ hú, micsoda szép kislány, bár kissé fiatal hozzám!” A leány így szól: „Szia, apu!” Szőke enyhe agyvérzést kap, majd a padlón koppan. Agyrázkódásából szenderegve foteljébe huppan, elővesz egy könyvet, hogy kibogozza a kusza szálakat. Hiába olvas a sorok között, sehol sincs ez így megírva. Grimmék elmehetnek a búsba. „ Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt…”

Andus és a fogyókúra

Új év, új élet! Körülbelül 7 éve minden év utolsó napján megfogadtam, jövőre miden másképp lesz. Új életet kezdek, nem leszek többé lusta, rendesen és egészségesen eszek, minden nap sportolok, és nem mellékesen ledobok magamról 30-40 kg-t. Eljött, mint minden évben a január 1., amikor is én hivatalosan elkezdem a szuper egészséges reform életem! Előző esti dorbézolás után felkeltem dél tájban, hogy valami egészséges reggelit vegyek magamhoz. Álmosan, félig csukott szemekkel kicsoszogtam a konyhába, kinyitottam a hűtőt, benne leltem túrót, zöldséget, joghurtot stb… gyomrom máris tiltakozott. Ezt nekem? Ekkor orrom valami istenit szimatolt… előző napról maradt sült virsli, kolbász, lencse, csoki-és feketeerdő torta, karamellás puding… sorolhatnám még, de hosszú lenne. Nos válság van! Nem dobunk ki semmit! Nehogy már kárba vesszen! Ezt nekem? Ezt nekem! Visszavonultam ételekkel megpakolva az ágyikómba, jól belakmároztam! Majd holnaptól belevágok!- fogadkoztam.
Ez a hólnap még a nyár közepén se jött el! Én továbbra is lusta maradtam, egészséges kajákat messzire elkerültem (végül is a hamburgerben is van zöldség , vagy nem?), a sport kimerült abban, hogy lihegve felmásztam a harmadik emeletre- oda is csak azért, mert ott lakok, és persze nem dobtam le egy kilót se, inkább felszedtem még tízet.
Azt jött egy nap.., nem december 31, és nem is január 1. Átlagos napnak indult, de a végére halálra rémültem. Ezt a napot soha nem fogom elfelejteni….
Én azóta hivatalosan is fogyókúrázok. Hamarabb fogok doktorálni „fogyiológiából”, mint sem, megszerezni a diplomámat jövőbeli szakmámból.
Hogy is kezdtem….
- kemény elhatározás: Mostantól semmit nem eszek. ( 3 órán keresztül bírtam, hülye ötlet volt)
- második nekifutás: enni kell, de egészségesen
- sportolni kezdtem ( fájó végtagok az első óra után, hát nekem ez még nehéz- így elkezdtem szimplán sétálni, engem ez is kikészített, de ezt már bírtam)
- odafigyeltem arra, miért is ennék ezt, vagy azt, milyen lelki oka van annak, hogy az étel nekem annyira kell!!
Lassan elindult a változás. A mérleg olykor kedves volt velem, máskor meg kis kö@ög. Volt, hogy 1 hónapig is szívózott velem, ekkor elmentem edzőterembe. Viszolyogtam tőle, de végül bevált, a mérleg még mindig nem a barátom, nem is lesz az soha!
Edzőtermi világ: vannak a hozzám hasonlók, akik azért járnak, mert szükségük van rá, aztán vannak azok, akik, formában szeretnék tartani magukat, és van Mucika!
Mucikát mindannyian szeretjük, mit szeretjük, imádjuk! 170 cm, szőke, hosszúcombú, haja- a hajpótlásnak köszönhetően- fenekéig ért. Rosszindulatú pletykák szerint feltöltött feneke van. Én nem foglalok állást, bármennyire fixírozom, nem tudom eldönteni valódi-e vagy sem, bár a légpárnázott melleiből kiindulva… A szájában több rákkeltő anyag van, mint a Pakson. Öltözéke trendi, mi más is lehetne. Egyen színű topp és naci, cipő, zokni, hajpánt, csukló szorító-ez lehet pink, rózsaszín, neon zöld, sárga- és mind egy színben!!! Fájdalom a köbön!
De nem a külseje miatt szeretjük Mucikát, ennyire nem vagyunk felszínesek, az nagyon ronda lenne. A személyisége fogott meg! Sokadik napomon az edzőteremben tapostam egy gépen, izzadtam, ziháltam, remegtem, de nem jó értelemben… Koncentrálnék a zenére, hogy ne halljam, a fülemben zakatoló szívverésemet, de nem hallom a zenét… Mellettem másik gépen, makulátlan külsővel, kifestett pilláit rebegteti a Szőkeség. Füléhez csillivilli zsebfónt szorít:
- Mucikám! Na végre hogy felvetted! Merre jársz? Jaj, én is éppen most! Keményen nyomod? Óóóó, az jó, én is! Jaja, kipróbáltam a lötyit amit mondtál, szerintem bevált, két napig csak kaksikáltam, 2 kilóval kevesebb is lettem. Szerintem, még 2 hétig csinálom, tutkó meglesz a 7 kiló mínusz!!! Aham, szolizok utána egyet, kezdek kifakulni. Aha eléggé kimerítő, de ez van, gyúrni kell! Este talcsizunk! Pussz-pussz Mucikám!
Lehet őt nem szeretni?!
Már csak azért megéri eljárni edzeni, mert a gondolatain annyit nevetek, hogy hasizom gyakorlatot már nem is kell csinálnom, a csajokkal ezért is odáig vagyunk Mucikáért!
Fogyókúrám haladgat…, gyúrok, ahogy Mucikám oly bölcsen mondaná!
Még egy gondolat: észrevettétek már, hogy ha a fogyókúra szóba beteszünk egy ’v’ betűt, akkor azt kapjuk… fogyókúr(v)a.. Ez szerintem mindent elmond!

Egy az élet nagy dilemmái közül...

A játékbolt polcán...
- Mondtam már, hogy szeretlek?
- Ma még nem. De nem kötelező.
- Szeretnem Téged? Ezt nem én döntöm el, nem szabad választás. Így alakult.
- Mondanod nem kötelező.
- Akkor mit mondjak? Hazudjak Neked? Vagy beszélgessünk másról?
- Akármiről beszélgetünk, tudom, hogy szeretsz. Hallom a hangodon.
- Tudod nekem ez néha fáj.
- Miért?
- Mert itt ülünk ezen a polcon, egymás mellett, és én nem tudom szeretsz-e.
- Hogyhogy nem tudod?
- Nem mondod sosem.
- Szerintem nem kell mondani. Rád nézek, és látod. Megszólalok, és hallod a hangomon.
- De nekem néha kéne, hogy kimondd.
- Akkor mások vagyunk.
- Fogod mondani?
- Fogom. Mert akarod.
- Szeretlek.
- Én is.
- Nem mondtad ki. Most se.
- Azt mondtam, hogy én is.
- Az nem ugyanaz.
- Dehogynem. Én is szeretlek.
- Magadtól mondd.
- Szeretlek.
- Hát ez most nagyon magadtól volt.
- Neked meg semmi se jó.
- Nem is szeretsz.
- De Te se.
- Akkor megegyeztünk.
- Meg.

Majd hátat fordítottak egymásnak, és soha többé nem szóltak egy szót se. A plüssnyuszit végül elvitte egy másik kisgyerek, a plüssmackó pedig örökké bánta, hogy nem mondta ki időben, hogy szeretlek.

Csípem a vérszívókat

Vallomás: átálltam a Sötét oldalra, már régen, és véglegesen, én ugyan vissza nem jövök többet. Minden Johnny Depp és Tim Burton hibája. Kb 10 éves lehettem, amikor először láttam az Ollókezű Edwardot. Egy sejtelmes, kissé sötét, groteszk film. Edward egy zseniális tudós teremtménye, egy majdnem igazi fiú. Csöppnyi hiányossága, hogy ollószerű kések vannak a keze helyén, mivel alkotója, meghalt, mielőtt befejezhette volna őt. Nem félelmetes film, én mégis borzongva néztem. Féltem, de nem tudtam elvenni a tekintetemet a képernyőről. Félelemmel és kíváncsisággal vegyes izgalommal néztem. Bár a filmben egyáltalán nem szerepelnek vámpírok, démonok, vagy egyéb szörnyek, mégis teljesen lenyűgözött. A normálistól eltérő, nem hétköznapi jelenség és a borzongató, hideglelős érzés megfogott. Azóta se szabadulok!
Innentől nem volt megállás. Ráakadtam a vámpírokra is. Viszonyunk már több mint egy évtizede tart, de nem volt mindig olyan, mint, most. Van Helsing-gel még együtt gyilkoltam a vámpírokat. (Ildus barátnőm már akkor is Drakulának szurkolt!) Az Interjú a vámpírral hozta az első változást, rájöttem nem minden vámpír gonosz, sőt vannak kifejezetten „emberi” vérszívók is. Nagy örömömre egyre népszerűbbek lettek sötét kis barátaim, több könyv, és film született róluk. Kiskamaszként a Rémségek cirkuszába álltam be. Nagykamaszként jött L.K.Hamilton Anita Blake könyvsorozata, itt bele is szerettem egy vérkoktél fogyasztóba.( A vérfarkasok is bejöttek a képbe, őket is kedveljük, de nagyon.) Ebből hamarosan tv sorozat is lesz, alig várom!
Jöttek sorba a horrorfilmek rémei, de ma is a vámpírok a befutók. Misztikus, megfejthetetlen, szörny és ember egyszerre. Veszélyes és ellenállhatatlan. Menekülnél, de nem akarsz, nem is tudnál!
Nagyon menő, főleg a fiatalabbaknál a Twilight. Nem tagadom, nálam is sikert aratott. Stephenie Meyer-rel egy hullámhosszon vagyunk. Aki Shakespeare-t és Jane Austen-t olvas, az rossz ember nem lehet.
De az igazi írókirálynő, J. R. Ward. Fekete Tör Testvériség sorozata mindent visz!!! Kötetenként egyre jobb, folyton eléri, hogy apránként beleszeress az összes vámpírharcosba. (Egyébként Ward is Shakespeare és Austen fan.)
Olvashatsz róluk, mozi -és filmvásznon is láthatod őket, az ablakodon azért nem másznak be…szerencsére…vagy sajnos?!
Még filmek: ( Folyamatosan bővülő lista)
1. The Vampire Diaries (még nem láttam, de Piros szerint nagyon jó, majd tesztelem én is) könyv formájában is olvasható
2. True Blood ( könyv és sorozat is)
3. Odaát- ebben a sorozatban inkább gyilkolják a Winchester fiúk, persze a jókat életben hagyják

Andus

Költőim

Rengeteget olvasok, főleg prózát, a költészetet általában hanyagolom, de nem teljesen. Számba vettem kedvenc költőimet. Felsorolom, de nem rangsorolom:
1. Elizabeth Barrett Browning: angol költőnő, a 19. század első felében élt, Robert Browning szintén költő feleségek. Kertész Erzsébet írt az életéről egy fantasztikus regényt. Címe: Elizabeth

Mondd újra

(a Portugál szonettek-ből)
Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mező, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
újul tavasszal s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el és kétség borong
nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,
hogy a rét túl sok virággal veres
s az ég túl sok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél
mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:
de ne feledd, hogy némán is szeress...
Babits Mihály fordítása

Rád gondolok!
(a Portugál szonettek-ből)
Rád gondolok! - Úgy indázlak közül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
Kardos László fordítása

Robert Browning
(1812-1889)

Az elveszett kedves

Nos, vége! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hivém?
Ejh! jójszakát cseveg a csíz is
már a tornác ivén!
A szőlők ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes
- s lásd, minden szín kiég...
Drágám, hát ránk is ily sors vár! - óh
nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
de annak is jut ám
egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szivem hadd őrzi görcsösen -
s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
lelkemből nem múl sohasem!
De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...
Tóth Árpád fordítása

2. William Shakespeare : Nagy Willit senkinek se kell bemutatni Rómeó és Júlia, Makrancos hölgy, Vízkereszt, Sok hűhós semmiért ezek nálam etalon. A szonettek már kevésbé vannak a köztudatban, de attól még nem kevésbé zseniálisak!

116.szonett
Nem igaz: - hű lelkek násza nem ismer
Akadályt! Szerelem a szerelem,
Amely hőfokot más hőfok szerint nyer
Vagy ár-apályt játszik készségesen?
Ó, nem; az örök fárosz maga ő,
Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;
Minden vándor hajók csillaga ő,
Magasságát mérhetik, erejét nem.
A szerelem nem az Idő bolondja,
Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
Ítéletnapig szilárdan kitart.
Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,
Sose írtam s szív sose szeretett.

3. Ady Endre : szinte minden verse, a szimbolizmus királya

A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.

Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

4.szívemnek legkevesebb költője: Cs.Piorsa

Egy új nap, egy új élet reggele ébred Rád,
A nap az ablakon besütve ébreszt fel, jelezve:
A bőrönd már megtelve, ideje menned.
Becsukva gyerekszobád ajtaját, kattan a zár,
S Magad mögött hagyod eddigi életed.

A könyvek a polcról, a képek a falról, s a macik az ágyról
itt maradnak, nem mennek Veled a nagybetűs életbe.
Csak az emlékek maradnak Neked.

Vár Rád egy másik hely, egy másik város.
Az udvaron még visszafordulsz: a szélben a gyümölcsfák hajladoznak,
A rózsák millió szirmai szomorúan hullnak a homokba.
Kutyacsaholást hallasz, s a Kiskedvenc egy utolsó pacsit ad.
A kertkapu égzengető zajjal csapódik be, még
egy szippantás a vidéki létből, mely majd örökre szívedben ég.

Tudod, hogy vár Rád egy másik hely, egy másik város.
Félelemmel vegyes érzelmekkel várod a kezdetet.
A küszöböt átlépve, becsukódik mögötted egy ajtó,
Megrettensz, de ablakot nyitva enged magadhoz új életed.

Reggel mész el, s este térsz vissza.
Eszel, alszol, dolgozol. Ez hiányzott annyira?!
Bánod-e már az önálló létet?
Bánod-e, hogy otthagytál sok szeretett embert?
- „Oh, igen!” – mondanád azonnal. De te is tudod,
kellett, hogy ez történjen Veled.
Hisz kellenek az új élmények, új emberek,
új barátok, miközben a régiek is mind szívedben élnek;
vagy akár még az is lehet, hogy a melletted
lévő ágyon hajtja álomra fejét majd’ minden éjjel.
Éjszakába nyúlóan hallgat Téged, holott ismer már jó pár éve.
Átsegít a nehéz napokon, Veled van magányosnak vélt óráidban.
Persze van más is, aki melletted van,
Habár csak az éter hullámhosszán adhat tanácsokat.
Támaszt nyújt minden áldatlan pillantban.

Bánod-e még az önállóságodat?
Bánod-e még a változásokat?
Nem hagytál ott senkit, ezt te is tudod, csak
elszólít a felnőtt lét, a munka világa.

Küzdesz, mert ezt akarnod kell.
Harcolsz, mert azt hiszed, kell.
Tűrsz, mert tudod, időnként kell.
S örülsz, mert érzed, ezt is lehet.

Tudsz nevetni, hiszen mindig hazatérsz.
Mindennap hazamész gyermekszobád falai közé.
Mindennap újra ott áll melletted Édesanyád, ahogy
próbálgatod sütés-főzési tudományod.

S mikor tényleg a kert kapuban vagy,
csak egy pillanatra hasít beléd éles fájdalom,
mintha valamid a mindennapokból hiányozna.
De elhessegeted az álnok gondolatot, hiszen érzed és tudod,
mindig Ez lesz az Igazi Otthonod.

Skizofrén világ

„Told az íróasztalodat a sarokba, és valahányszor leülsz írni, emlékezz rá, hogy miért nem a szoba közepén áll. Az élet nem a művészet támogatására szolgál. Másképp működik!” ( Stephen King)

Íráskényszerem blokkoló hatással van rám. Írnék, túl sok mindent egyszerre. Itt van mindjárt a blog- ezt most letudom ezzel a bejegyzéssel. Nem annyira kreatívan, mint szeretném.
Ott van még a következő regényem is, ami egyszerre halad rohamtempóban, és feneklik meg. Terjed, növekszik a fejemben, de papírra egy sort se vettettem hosszú-hosszú ideje. Pedig kevés hang van a világon, ami kedvesebb nekem, mint a billentyűzet lágy kattogása. Nehezíti a helyzetet, hogy egy újabb regény születik bennem, a folyamatban lévő mellett, versenyt futva vele.
Biztos vagyok abban, hogy a skizofrénia bennem is gyökeret vert. Nem létezik, hogy egyetlen agyban-lélekben ennyi gondolat-érzés keringjen. Szerintem valahol mindenki skizo. Több személyiséggel bír. Hol az egyiket veszi elő, hol egy másikat, akár csak a Dollhosue személyiség bankjában. Piros barátnőm agyában is többen laknak-különösen vizsgaidőszakban.
Egy darabból vagyunk, vagy több darab tesz ki egyet?
Én egyik lélekdarabomban valami új van alakulóban. Egy újabb regény. Sürget, hogy hagyjam félbe azt, amin éppen dolgozok (dolgoznék). Más szempontból azt is érzem nem léphetek tovább, míg az előzőt be nem fejezem.
És még lógok egy novellával Fanni születésnapjára! Nem lehet akármilyen, két befejezést is rendelt a Kékszemű. Egy happy and-et és egy szomorút!
Azt hiszem, bevonulok elefántcsont tornyomba, kiteszem a „Zárva. Ne zavarj táblát!” Talán tavasszal előjövök, de ezt még meggondolom!
Andus

szösszenet

"Óvakodj a költőnőktől. Mindig bűnhődniük kell valamiért, ha másért nem, azért hogy élnek. Nekik minden megfelel, amitől szenvedhetnek, amin töprenghetnek. Az a fő foglalkozásuk, hogy kérdéseket tesznek föl maguknak. Szorongva, természetesen."

Dönteni vagy nem dönteni... ez itt a kérdés!

Két napja a döntéseinkről, és azok hatásaikról merengek. Amikor meghozol egy döntést, belegondolsz abba, hogy milyen következményekkel lesz másokra? Egyáltalán eszedbe jut, hogy ami teszel, az nem csak rád, de másokra is hatással van? Talán nem is gondolod, hogy másra is kihat, hiszen látszatra csak veled kapcsolatos dolog. Persze vannak olyan élethelyzetek, amikről tudod, neked kell benne döntened, de érinti a veled élőket is.
Azt hiszem, kevés nehezebb feladat van az életben, mint az hogy döntést tudjunk hozni, méghozzá helyes döntést. Amikor határoznod kell, persze végig gondolod, hogy is lesz ez jó. Személyiségtől függően hosszabb-rövidebb ideig végig veszed, milyen következményekkel járhat, de mivel sajnos (vagy szerencsére) nem látunk bele a jövőbe, nem tudhatjuk biztosra, mi lesz a mozi vége. Mindig akad valami váratlan fordulat. Erre szokták azt mondani, ez élet tartogat meglepetéseket, illetve azt, hogy az sors a kreatív (olykor szadista) forgatókönyvíró, az ember meg a színész, aki eljátssza a szerepet, amit kijelöltek neki. ( Személy szerint jobban szeretnék abban hinni, hogy mi magunk írjuk a sorsunkat, és nem egy előre kijelölt, meghatározott utat járunk be.)
Na jó, nehezen de megszülöd a döntést. Mi lesz utána? Lehet, hogy a következő pillanatban, már úgy éled meg, rossz döntés volt, de visszacsinálni már nem lehet. Fenemód megszenveded minden következményét. Végig kíséri az életed, ott van minden napodban, és neki tulajdonítod, minden rosszat, ami veled történik. Eltelik öt, tíz, húsz vagy még több év. Visszapillantasz, számot vetsz, és arra a megállapításra jutsz, hogy bár akkor rosszul döntöttél, amikor még csak úgy gondoltad, ez lett a helyes döntés. Viszont az által, amin keresztül mentél, lettél az, aki ma vagyok. Nem ott tartanál, ahol tartasz, ha ez és ez nem történt volna meg veled. Mindennek megvolt az oka, így kellett alakulni. Szerencsés vagy, hogy így alakult az életed.
De, és itt jön a Nagy DE! Mi van akkor, ha hoztál egy döntést, úgy gondoltad ez a helyes. Mások életét is befolyásolta, én ugyan végig szenvedted, már azelőtt, hogy határoztál volna, de úgy gondoltad, rajtad kívül, mindenki jól fog vele járni, és ennyi áldozatot igazán meghozhatsz, azokért, akiket szeretsz.” Hős voltál”, lemondtál arról, amit te szerettél volna. Azt hitted jól döntöttél. Eltelik öt-tíz év, és kiderül, ennél nagyobbat nem is tévedhettél volna. Elég egyetlen esti beszélgetés, ami éveket váratott magára, és rájössz, amikor belenézel a szemébe, amit helyesnek hittél, nem csak téged tett tönkre, hanem azt is, akit a legkevésbé akartál bántani, aki miatt döntöttél a „magad kárára”. Ez az a pont, amikor elő vennéd a „forgatókönyvírót” és kitekernéd a nyakát, bár ez sem segítene, továbbra is a bűntudattal, régi kedves barátoddal, (aki követ, mintha csak az árnyékod lenne),alszod összeölelkezve álmatlan álmodat… Andus

Hajnalhasadás...

3:15-kor dobpergés szakítja félbe az éj bársonyos csendjét. Kábultan fordulok a másik oldalamra, ami igen nehézkes az én ágyamban, tudni illik annyi díszpárna és medvebocs lakik benne, hogy én lassan már a földre szorulok. De leküzdöm az akadályokat és átkecmergek a másik oldalamra. A dobok nem hallgatnak el, egy egész zenekar csatlakozik hozzájuk. Fejemet párna alá rejtem, de ez sem segít. Lassan visszakúszik a tudatom, mely az éjszaka kirándulni volt egy másik dimenzióban. Rájövök, hogy nem nagykoncerten ülök, nem is szerenád szól az ablak alatt, csupán az ébresztő jelzi, ideje felkelni.
Ismered a határt álom és ébrenlét között? Azt a vékony vonalat, ahol minden olyan valóságos, szinte már tapintható, ahol semmi sem lehetetlen, és semmi sem elképzelhetetlen? Ébren vagy, vagy mégsem? Álmot látsz, vagy mégsem? Mondom, egy másik dimenzió!!!
Innen kell most visszatérnem. Olyan rossz, hogy az már szinte fáj! Valahogy mégis kigurulok a dunyhából, elcsoszogok a fürdőszobáig. Megnyomom a kapcsolót, és lőn világosság! Kezdetnek megvakulok néhány percre, végül retinám regenerálódik, és a tükörbe nézve megpillantom magam. Fejem tetején kócos boglya, alatta világít szénszínű szemem. Felcsillan benne az éjjeli álomkép. Mosolyra húzza számat, átmelengeti lelkem, ennek köszönhetően el tudok indulni. Korábban az is lehetetlennek tűnt, hogy fel tudok öltözni, most könnyedén teljesítem. A munkába is bejutok. Nincs morcos arcom. Gőzölgő teámat kortyolgatva, próbálom, felidézni a képet, amit álmomban láttam. De már nem emlékszem rá. Hová lett? Hiszen ott volt a szememben! Vagy képzeltem? Biztosan nem! Beszippantotta, és elnyelte volna a tükör?
Fájó boldogságot érzek, hiszen elvettek tőlem valami szépet, emlékének csupán a nyoma van bennem, abból is csak a hangulat. De az viszont még bennem dereng, ettől, és nem a forró teától melegedett át testem és lelkem.
Millió Pussza: Andus Hajnalhasadva

Függőség...

Vasárnap esténként a város egy eldugott pontján összeül néhány tucat ember. Arc nélküliek, név nélküliek. Egyik sem akar soha eljönni, mégis kénytelen, nem tudná egyikőjük sem kihagyni. Olykor vannak újak, máskor hetekig csak ugyan azok az arcok. Néha vidámak, máskor levertek, dühösek, vagy morcosak. Különböző helyről jönnek, különböző személyiséggel, és háttérrel, mégis van bennük egyetlen közös dolog. Ma egy új taggal bővül névtelen klubjuk. Az új jövevény kiáll, és bemutatkozik.
- Andus vagyok, és függő! Kell nekem, minden nap szükségem van rá, ha nem kapom meg az adagom, hiánya elviselhetetlen. Rossz lesz a napom, sőt az egész hetem. Ha jön a hétfő este, akcióba lendülök, és együtt nyomozok Dr. Csonttal, boncolgatjuk a tetemeket, összerakjuk a csontvázakat, olvadozunk – én látványosan, Csonti csajszik kevésbé észrevehetően, ő még igyekszik ellenállni, de reménytelenül- társunk Booth ügynök szemétől, mosolyától, humorától. Ha kibogoztuk a gyilkosságot- szinte mindig gyilkost kell keresni, valami oknál fogva az emberek nem álmukban szenderülnek jobb létre, és nem utána másznak bele egy csatornába- nos miután meg van a tettes, az én műszakom még nem ér véget, megyek a Babaházba, és próbálom megfejteni a felejtés árát, de vmi az súgja, engem is átprogramoznak, mert az nem létezik, hogy magamtól legyek annyira agresszív, amilyen akkor vagyok, amikor félbeszakítják , az akciónkat a reklámok! ( Na jó, azért is háboroghatnék, hogy nem lehet egy reklámspotot rendesen végig nézni, mert folyton félbeszakítják azok a hülye filmek! De valahogy nem ez jut eszembe az eslő száz körben!) Ha újraprogramoztak, másnap laza levezetésként a Mentalista Patrick-kel szemvillanásból, szájrángásból, karmozdulatból, hangszínből kiderítjük ki a gaz gyilok- valamiért a gyilkolás lett a sikk a bűnlények között, persze olykor itt is szólnak a fegyverek, a gengszterek nem jönnek szép szóval a dutyiba. Néha megsérülök, de semmi vész, a nap végén csak bevonulok a Grace klinikára. MC'Csábítótól,én is elcsábulok! Nem csak a sebem, de a szívem is összeforr. Ha ők nem segítenek Kés/alá fekszek! Másnap azért beugrok kontrolra Dr. House-hoz, csórok a vikodinjából, nem csak neki vannak fájdalmai. Meg pesrze azért is, hogy bosszantsam. Gyógyszerektől vidulva, beugrok pókerezni a Született feleségekhez, jó barátnőim, de ők is rákaptak már a gyilkolásra, ezért a biztonságom érdekében igyekszek inkább veszíteni a játékban. Csütörtök este, Maimi-ba és New York-ba ugrok nyomozni egyet a Helyszínelőkkel, ha még nem dőltem ki a melótól Hősködök is egy kicsit, csupán a világ megmentése a célunk. Pénteken a leggonoszabb Gyilkos elméket üldözöm. És a hétvég? Akkor sem lazsálok. Legtöbbször Odaát vagyok, és szellemeket, démonokat írtok! Stb. Mint mondottam Andus vagyok, és függő, sorozatfüggő!!!!

Egy kajálnivaló film

Két nő, egy recept- millió ínycsiklandó falat
Két igaz történet alapján készült a regény, melyet Nora Ephron ( A szerelem hullámhosszán, A szerelem hálójában) rendező vitt filmvászonra. Julia Child ( Meryl Streep- Egyszerűen bonyolult, Mamma Mia, A szív hídjai, Este) egy negyvenes éveiben járó nő, aki történetünk elején költözött Párizsba a férjével. Imádja, Párizst, de mégsem találja a helyét, nem tudja, mivel töltse el az idejét. Varrjon kalapokat, vagy inkább tanuljon meg franciául? Megsúgom, mindkettővel próbálkozik, de egyiket sem élvezi igazán. Amit talán Párizsnál is jobban szeret, azok az ételek. Julie Powell (Amy Adams- Bűbáj, Charlie Wilson háborúja, Kétely, Tiszta napfény) napjainkban élő, harmincas, sikertelen írónő, aki elégedetlen kopottas lakásával, monoton, lehangoló, az írástól távol álló munkájával. Napjainak fénypontja az esti főzés. Egy kiborító nap végén úgy dönt, egy év alatt megfőzi az összes francia receptet Julia Child könyvéből, amiről blogot is vezet. 365 nap 524 recept…
Julia Child az első amerikai „sztárszakács”. Emberek százezreit vitte be a tűzhely mögé, főzési divathullámot indított el, ezzel a 70-es években induló amerikai gasztroforradalom egyik előfutára lett.
Két nő, két különböző korban, ugyan azzal a szenvedéllyel. Nem csak a fenséges ízekre, a finom illatokra, és a francia konyha varázslatos ételeire találnak rá, hanem önmagukra is.
Sütni eddig is szerettem, de most a főzéshez is kedvet kaptam. Javaslat: a film után, egy jó vacsora megkoronázza az estét.
A képernyőn át is illatozik! Hogy mit tanultam Julietól és Juliatól? Élvezd ez életet és az ételeket! Vajból pedig sohasem elég!

Első bejegyzés

Sok nappal ezelőtt megszerkesztettem a blogom…
Kb itt el is akadtam. Mi legyen az első bejegyzésem? Úgy döntöttem nem agyalok tovább rajta, csak elkezdem! Ím, ennyi az első bejegyzés!
Millió Pusza Andus