Légörvény- érzelmi forgószél

1.rész

Péter: Repülőtéri váróterem. Nyüzsgő embertömeg. Forró kávét kortyolok és a Times-ot olvasom. Még húsz perc és elkezdhetjük a beszállás. Tenyerem izzad, hátamon folyik a veríték. Utálok repülni! Egyenesen rettegek tőle. Ami nem túl jó, mert a munkám miatt igen sűrűn kell a légiközlekedést választanom. Próbálom magam lenyugtatni, jóga légzés, pozitív gondolatok, stb. Nem nagyon jön be. 14 óra és végre otthon leszek. Feltehetőleg hosszú és unalmas út vár rám. Előkészíthetem a következő építkezés terveit, vagy ha már hatott a fél doboz nyugtató, akár aludhatok is.
Igazán élveztem az elmúlt négy hónapot, amit New York-ban töltöttem. Az új szálloda felépítése igazán simán ment. Az átadás hatalmas sikerrel járt. Nagy vízhangot kapott a sajtótól, sokan felfigyeltek a munkámra. Máris több ajánlatot is kaptam. Mind New York-ba szólítana vissza. Két napja még azonnal igent mondtam volna bármelyik amerikai felkérésre, de két napja még Susannal- val voltam. Még mindent másként gondoltam. Susanna egy huszonhat éves, vonzó, kezdő építészmérnök, akivel együtt dolgoztunk a projekten. Na meg mást is együtt csináltunk az elmúlt négy hónapban. Nem mondanám, hogy ez szerelem volt. nem, szó sincs róla, de jó volt vele. Ha akarta volna, maradok, és itt vállalok munkát. Susanna viszont egészen máshogy gondolta. Szerinte ez az egész csak kellemes időtöltés volt kettőnk között. Vége az itteni munkának, tehát mehetek is. Ő nem akar velem hosszabb távon semmilyen kapcsolatba bonyolódni. Miatta ne maradjak. Szóval fel is út le is út! Mehetek isten hírével! Nem mondom, hogy bele szakadok a szerelmi bánatba, de azért szarul esett. Igaz, hogy csak használtuk egymást, de akkor is bántott a gondolat, hogy csak úgy kidobtak.
Mivel otthon már van néhány lefixált szerződésem, így egy ideig biztosan Pesten fogok dolgozni. Aztán majd meglátom mihez lesz kedvem.
Végre megnyitották a beszállókaput. Beállok a sor végére. A beszállást mindig igyekszem addig húzni, amíg csak lehet. Mint már említettem, rettegek a repüléstől. Még a legapróbb rázkódásból is úgy gondolom, hogy most aztán személyesen a jó öreg kaszás jön elénk, hogy széles mosollyal üdvözöljön. Mint rendszeresen most is én vagyok az utolsó beszálló utas. Utánam már általában csukják is az ajtókat. A legtöbb utas már elfoglalta a helyét. Az én jegyem a gép hátsó részébe szól. Szinte mindig, még ha egyedül utazok, akkor is megveszem a mellettem lévő helyet is. A repüléstől való fóbiám elég kínos, nem szeretem, ha vadidegenek is szemtanúi. Így legtöbbször nem ül mellettem senki. Magamat és másokat is megkímélem a kínos helyzetektől. De most úgy tűnik, minden összeesküdött ellenem. Mikor lefoglaltam a jegyet, közölték, hogy ez a járat majdnem teljesen megtelt. Már minden egymás melletti helyet eladtak. Így kénytelen leszek a következő tizennégy órában elviselni egy utastársam magam mellett. Lelki szemeimmel már előre látom, hogy egy ősz nagyika fog velem ülni, aki megállás nélkül végiglocsogja az utat. Elmeséli nekem élettörténetét kezdve a megszületésétől egészen a mai napig. Nem tudom, hogy lehetne még fokozni a kínjaimat…
Kerülgetem a csomagjaikkal bajlódó embereket. Szememmel már keresem az üres helyet, meg a hozzátartozó nénikét. Elértem a 26. sorig. Ide szól a jegyem. 26. sor B ülés. Az ablak melletti szék már foglalt, mint az már előre tudtam. De nem egy nagymama ül ott, ahogy arra számítottam. Más útitársat dobott ki nekem a gép. A látványtól tátva marad a szám. Álltam ott vagy öt percig, mint egy hülyegyerek. Közben azért tetőtől-talpig minden porcikáját végigmértem. A 26.A ülés tulajdonosa felpillantott rám, ettől hirtelen magamhoz tértem. Kézitáskám feldobtam a poggyásztérbe. Leültem, kényelembe helyeztem magam, majd a 26.A felé fordultam. Széles mosollyal ennyit mondtam:
- Hello, I’am Peter Kaszab. What’s your name?- lehet, hogy mégsem lesz olyan szörnyű utam, mint ahogy képzeltem.

Dóri: A taxi korán kiért a reptérre. Így bőven jutott időm, hogy megigyak egy capuccinot felszállás előtt. Itt ülök a beszálló kapu közelében. Figyelem az embereket. Fiatal pár évődik egymással, spanyol házaspár próbálja lefoglalni virgonc kölykeit. Tanárnő külsejű középkorú kosztümös magyar nő olvas, ha jól látom Fable-t. Ejnye, tanárnő, ha ezt valamelyik tanítványa olvasná, biztosan elkobozná. Az is lehet, hogy ez a kötet is ép egy matematika órán unatkozó, szellemi felvidulásra vágyó kamasztól lett elorozva. Ez a gondolat egy pillanatra felvidít. Eszembe is jutnak az én kedves pedellusaim. Sokszor vittem őket idegösszegabajodási állapot közelébe, azzal a szokásommal, hogy éjjel-nappal olvastam. Természetesen ez alól a tanórák sem képeztek kivételt. Valahogy nem igazán értékelték. Nem értették, hogy én többfelé is tudok figyelni Nem tehettem róla, de rabja voltam a könyveknek. Ha elkobozták szeretteimet, azzal sem tudtak letörni. Akkor fejben vagy papíron találtam ki a folytatást. Talán éppen azért lettem újságíró.
Abbahagytam a múltidézést és inkább tovább szemlélődtem. Emberek jöttek mentek. Szemben velem két aktatáskás üzletember valami meetingről tárgyalt. Tőlük kicsit odébb egy szőke fej merült a New York Times legújabb száma mögé. A fej egy igen vonzó fiatal férfihoz tartozott. Aki látszólag igyekezett teljesen elmerülni az újságban, de valami nem hagyhatta nyugodni, eléggé idegesnek tűnt.
Nézelődésemet a fiatal pár zavarta meg. A férfi odajött hozzám. Angolul kérdezte meg, hogy csinálnék-e róla és a feleségéről egy képet. Igennel feleltem. Elkészült a kép. A párocska nagy bánatomra, úgy döntött, hogy kis beszélgetéssel viszonozza a szívességemet. Így kénytelen kelletlen leplezni kényszerültem antiszociális hangulatomat. Szerencsére dőlt belőlük a szó, így én maradtam a beszélgetés passzív hallgatósága. Elég volt csak hümmögnöm, bólogatnom, vagy a fejemet ráznom. Nem volt túlságosan nagy megterhelés. Kiderült, hogy friss házasok. Az újdonsült ara magyar származású. Magyarországra utaznak nászútra, hogy a lány megismertesse kedvesét szülőhazájával. Jó nekik, gondoltam. Persze, hogy evett az irigység. Boldogok voltak, ami rólam nem volt elmondható.
A lány észrevette, hogy eddig csak róluk volt szó. Udvarisan megkérdezte, hogy mi célból utazok Budapestre. Talán valami üzleti ügyem van,
- Nem!- feleltem. – Én haza megyek. – Ezzel be is fejeztük a társalgást. Elköszöntek, mondván még megisznak egy kávét.
Haza… merültem újra vissza gondolataimba. Elvégeztem a főiskolát. Friss diplomával az egyik legjobb fővárosi laphoz kerültem. Szerencsé voltam. Angolul folyékonyan beszéltem és írtam. Ezért, amikor lehetőségem nyílt egy amerikai laphoz kijutni, azonnal megpályáztam és meg is kaptam az állást. Csomagoltam és már repültem is. Egy évre terveztem, gondoltam jól mutat majd az életrajzomban. Ha haza jövök, bármelyik újság szívesen lát majd, akár egy jelentősebb pozícióban is. Egy évnek indult…
Egy kisebb lapnál kezdtem Providenc-ben. Gyorsan felfigyelt rám valaki, akinek a szavára az amerikai sajtóban sokat adnak. Fél év sem telt el, amikor az egyik nap felhívott a nagy New York Times! Állást ajánlottak. Naná, hogy elfogadtam! Nem hiszem, hogy létezik a Föld nevű bolygón olyan újságíró, aki nemet mondana a Nagy Times- nak. Tetszett a munka. Egyre nagyobb feladatokat kaptam. Napról- napra jobban élveztem. Jól éreztem magam. Csak úgy repültek a hónapok. A hónapokból pedig évek lettek.
Úgy két éve nagy változás állt be az életembe. Megismertem egy isteni férfit. Riporter volt az egyik televíziós csatornánál. Gyorsan egymásba gabalyodtunk. Beleszerettem. Ugyanazokat a dolgokat szerettük, és ugyanazoktól a dolgoktól viszolyogtunk. De nem voltunk annyira hasonlók, hogy unjuk egymást. A dolgaik egyre jobban alakultak. Hat hónapja éltünk már együtt a lakásában. Én a mennyekben jártam és a gyerekeink nevét tervezgettem. Minden tökéletes volt köztünk. Csak az felejtette el megemlíteni, hogy van egy mennyasszonya, aki művészettörténész, és egy évre tanulmányútra ment.
Lejárt az egy év. A mennyasszonya hazajött. Az én kedvesem kénytelen volt színt vallani nekem. Égre-földre esküdözött, hogy imád, szeret, de a mennyasszonyát sem tudja elhagyni. Mindkettőnket akar.
Én teljesen összetörtem, becsapva és megcsalatva éreztem magam. Az egész kapcsolatunk egy nagy hazugságra épült. Összeomlott bennem a szerelemről kialakított kép. Természetesen nem kértem a bigámiából. Szakítottam Tommal- mert így hívták azt a szemét disznót-, eltéptem a közös fényképeket, szétvagdostam a nálam maradt ruháit, a lefolyóba öntöttem az arcvizét, tonnaszámra faltam a csokit, sírtam, toporzékoltam. Úgyszólván mutatkoztak rajtam a szakítás legfőbb tünetei. Eltelt így egy hónap. Aztán újra emberek közé mentem. Azt hittem, hogy az életem visszatér a Tom előtti medrébe. Sajnos nem így lett.
Mivel egy társaságban forogtunk és a munka is összekötött minket, gyakran találkoztunk rendezvényeken és partikon. Persze ő a menyasszonyával jött. A szívem majd megszakadt ilyenkor, de uralkodtam magamon. A vidám álarc alatt senki sem sejtette, hogy a lelkem mélyén az Armageddont élem át. Mindezt kibírtam volna. De az egyik kifejezetten nőknek szóló jótékonysági rendezvényen személyesen is találkoztam Tom feleségével,- addigra már elvette, persze engem nem hívott meg a lagzira- Noraval. Ő nem tudott semmit rólam és a férjéről, így neki magától érthető volt, hogy kedves velem. Nekem annál inkább volt kellemetlen. Gyorsan rájöttem, ha nem ilyen szerencsétlen körülmények között keresztezi sorsunk ösvénye a másikét, biztosan jó barátnők lehettünk volna. Sok volt bennünk a közös, sajnos Tom is ebbe a kategóriába tartozott. Nora nem értette, hogy miért utasítom vissza a barátságát. Szegény lány nem is sejtette, miket művelt Tom, míg ő távol volt.
Ekkor döbbentem rá, hogy nem tudok tovább egy városban élni velük. Nem tudnék Nora szemébe nézni, mi sem történt volna. Tomot is könnyebb lesz elfelejteni. Így felmondtam a Times- nál. Utazgattam még néhány hónapig az államokban. Megnéztem, amit még látni akartam, de az elmúlt öt évben nem volt rá időm. Eladtam a lakásom. Felszámoltam mindent. Úgy iszogattam itt a capuccinom, hogy ez az utolsó, amit amerikai földön fogyasztok el. Soha többé nem akarok visszajönni.
Nézem az embereket és nem értem, hogy lehet mindenki ilyen boldog. Szerencsére bemondták, hogy megkezdhetjük a beszállást. Ez megakadályozta további neurológiai boncolgatásomat. Az elsők közt szálltam fel. A jegyem a 26A ülésre szól. Majnem a gép legvégében van. Elfoglaltam a helyem. Kényelmesen elhelyezkedtem. Előkészítettem kedvenc írom Paulo Coleho új regényét spanyol nyelvű fordításban, és néhány újságot. Figyelem, ahogy lassan megtelik a gép. Abban reménykedek, hogy üres marad a szék mellettem. De ma úgy néz ki, mindenki Budapestre akar utazni, és ez a járat dugig lesz. Nem vágyom semmilyen társaságra, de feltehetőleg beszélgetésbe kell keverednem valakivel. 14 órán keresztül nem ülhetek kukán valaki mellett, főleg az én közléskényszeremmel nem. Viszont arra sem vágyok, hogy valami nagymama mellém üljön és sorra elmesélje a legviccesebb történeteit mind a 6 gyerekéről és 20 unokájáról.
Inkább úgy teszek, mintha egy kukkot sem tudnék semmilyen emberi nyelven. Én vagyok Maugli kishúga, és most jöttem a dzsungelből. Ha nem jön be, spanyolul is lenyomhatok valamit, az amerikai nagymamák úgyse nagyon beszélnek semmi idegen nyelvet. El is mennék spanyolnak, most hogy így lebarnultam.
Lehet, hogy mákom lesz. Úgy tűnik, már nem száll fel senki, mellettem még mindig üres a szék! Éjjen!
Jaj, ne!!! Van még egy későn beszálló utas! A fene egye meg, miért nem tudta rendesen lekésni? Elindul a helyét keresni, naná, hogy már csak mellettem van szabad hely. Egyre közelebb ér. Ez a szőke, aki a Times- ba merült a váróteremben. Egészen vonzó, és milyen magas! Most észrevett. Gyorsan belemerülök az egyik újságomba, mielőtt kiszúrná, hogy figyelem. A szemem sarkából azért továbbra is lesem. Megáll a 26B előtt. Nincs tévedés ő ül majd mellettem, amíg csak le nem szállunk. Azt hiszem mégis inkább egy fecsegő nagymamát szeretnék. Hol van egy utaskísérő? Cserét akarok!
Áll. Nem mozdul. Engem figyel. Szinte érzem, ahogy tetőtől talpig végigmér. Szinte felfal a szemével. Egyenesen ránéztem. Kiszúrta. Most a csomagjaival babrál, leül. Az újságot a tartóba teszi. Elhelyezkedik. Én még mindig úgy teszek, mintha itt se lenne. Érzem, ahogy felém fordul.
- Hello! I’m Peter Kaszab. What’s your name?- kérdezi.
Felnézek rá. Varázslatos mosolyt villant rám, mint a fogpaszta reklámokban. Csak az övéhez társult két huncutul csillogó mogyoróbarna szempár is. Anyám! Végem van! Folyt.köv…

II.rész

Péter: Elég volt csak megpillantanom, és elvesztem. Ezt a lányt nekem teremtették. Nem véletlen, hogy mi ketten találkoztunk. Minél tovább nézem, annál jobban elvarázsol. Percről persze gyönyörűbb. A Hódítás Nagykönyve szerint megtettem az első lépést, megszólítottam. De úgy tűnik, nem nagyon van odáig a dologtól. Úgy néz ki, nem nagyon rajong a gondolattól, hogy útitársra lelt a személyemben. Szúrós tekintettel nézett rám.
- No hablo en inglés!- vetette oda nekem kurtán. Belemerült egy könyvébe, és nem figyelt tovább rám.
Na, bumm! Ezt jól kifogtam. A lány nem beszél angolul. Én meg ezt az hablo izét nem vágom. Viszont nem adom fel egykönnyen, hiszen hány olyan pillanat van egy ember életében, mikor tálcán kapja a legjobb dolgot, ami valaha történhet vele. Egy, ha mákja van, és én nem szalasztom el az enyémet. Nagy szerencsém, hogy az amerikaiak rengeteg spanyolnyelvű bevándorlóval dolgoztatnak. Az építkezésen is jó néhányukkal találkoztam. Barátkoztunk, fel is szedtem egy keveset tőlük. Ezt mind be is dobom. A többire majd megtanít, ha már a feleségem lesz, mert biztosan tudom, hogy az lesz.
- Hola! Soy Péter! Húngaro. Soy un pinchazo! I built up big houses! - gyatra spanyol tudásommal és némi angollal újra bemutatkozok és elmondom neki, hogy magyar vagyok és mérnökként dolgozok.
Nem kis megelégedéssel nyugtázom, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését, még meg is tudtam nevetetni. Gondolom a béna kiejtésem miatt van a dolog. Leteszi a könyvet és végre minden figyelmét rám irányítja.
- Usted es una mujer fea! - bókolok megittasulva.
Már megint nevet rajtam. Vagy nagyon viccesnek talál, vagy pedig állati bénán csinálok valamit. Pedig csak azokat a kifejezéseket használom, amit a „kollégák” tanítottak nekem. Egyik este együtt iszogattunk, és bemutatták hogyan csajozik egy igazi latin amerikai. Akkor tanítottak széptevő bókokat. Gondoltam, ha ez a módi nekik bejön, akkor biztosan van benne valami. De lehet, hogy ez a lány nem vevő rá? Vagy rosszul csinálom? Nem nyomom olyan jól, mint egy latin macsó? Nem akarom elbénázni, izgat az e lány!
- Soy Dora!- mutatkozik be végre ő is.
Kézfogásra nyújtja a kezét és tündérien rám mosolyog. Bőre hozzá ér bőrömhöz, mikor a kezemhez ér keze. Puha és selymes az érintése. Másodpercekre a kezembe reked, nehezemre esik elengedni, örökké tudnám fogni.

Dóra: Tudtam én, hogy nem úszom meg simán ezt az utat, és ezt a srácot sem. Hiába adom elő Maugli undok spanyol hugicáját. Próbálom lerázni azzal, hogy nem beszélünk egy nyelvet. Tüntetően belevetem magamat Coelho könyvébe. Bármennyire is jó pasi Paulo, most ez egyszer nem tudja lekötni a figyelmemet, mert egy sokkal jobb pasi ül húsvér valójában mellettem.
Egyfolytában mosolyog, és úgy csillog a szeme, mint karácsonykor a csillagszórók a fenyőfán. De akkor sem fogok bedőlni neki. Én egy határozott, kerek, egész, független lány vagyok. Nem ájulok el tőle, csak mert szőke, csokoládé a szeme, és úgy fest, mint aki most lépt ki egy meséből. Különben is a tündérmesékben a királylány megcsókolja a varangyos békát, akiből királyfi válik. A valóságban viszont a királylány a harceget csókolja meg, és az minduntalan varangyos békává lesz. Ergo az én elveim szilárdak és megingathatatlanok.
- Hola! Soy Péter! Húngaro. Soy un pinchazo! I built up big houses!
Nem törte le, hogy nem beszélek angolul. Gyötrelmes kiejtéssel, félig spanyolul is folyatta tovább az ismerkedést. Bár kétlem, hogy tudatában van azzal, mit is mondott pontosa. Péternek hívják, és ő is magyar. Bizonyára mérnökként dolgozik, de nem igazán ezt mondta az imént. A „pinchazo” nagyon mást jelent, pontosan azt, hogy egy igazi pöcs az illető. Gondolom az, akitől tanulta a kifejezéseket, jó tréfának szánta. Vagy talán van önkritikája, és ennyire őszinte lenne? Kétlem.
Meg mondhatnám neki, hogy fölösleges erőlködnie, hiszen honfitársak vagyunk, tökéletesen érteném az anyanyelvünkön is, de így sokkal viccesebb vele beszélgetni. Még egy apró nevetést is sikerült kicsikarnia belőlem. Észrevettem, hogy ezt sikerként könyvelte el. Jellemző, máris elbízta magát, azt hiszi, innen egyenes út vezet e bugyimba. Na, csak az kéne még.
- Usted es una mujer fea!- ezen már igazán szívből kacagnom kell.
Ez a fiú tud valamit a hódításról. Olyan snassz azt mondani egy lánynak, hogy olyan gyönyörű vagy. Mennyivel kreatívabb, ha azt mondod, olyan ronda nő vagy. Ezt úgy se hallotta még túl gyakran. Remélem csak átverték a fiút, és nem betegesen őszinte. Most már megküzdött annyira a figyelmemért, hogy Paulo könyvét félre rakjam. Elmondtam neki a nevem, még mindig spanyolul.
Kezet fogtunk, hosszan megszorította a kézfejem. Nem akartam, hogy elengedje, kellemes hűvös volt az érintése. Olyan térd remegtető. Hol is van most az a határozott lány, aki nem dől be minden csúf varangynak? Minden bizonnyal odalent maradt a földön, ugyanis a gép percekkel korábban megkezdte a felszállást. Észre se vettem, hogy már egy ideje a levegőben vagyunk.
A fiú is csak most jött rá, hogy már elindultunk. Hirtelen megváltozott a vidám nevetős arca. Ugyan azt a feszült férfit láttam benne ismét, mint aki odalent a beszálló kapunál próbálta sikertelenül megnyugtatni önmagát. Elfehéredett az arca, homlokán gyöngyözött a veríték, a hátát neki feszítette az ülés támlájának, behunyta a szemét, és a szájával némán szavakat formált, azt hiszem imát mormolt. Pánik roham kerülgette. A felszálló áramlatok közül, elkapta a gépet egy kisebb fajta örvény, és nagyot lökött a gépen. Ijedten elkapta a kezemet, és erősen megszorította. Eszembe se jutott elhúzni tőle. Elővettem egy zsebkendőt és felszárítottam az arcáról a nedvességet. Közben halkan suttogtam a fülébe csitító szavakat.
A repülő viszont megbolondult. Egyre többet rángatózott alattunk. Úgy éreztem, hogy hullámvasúton ülök. Miután évekkel ezelőtt láttam a Végső állomást, azóta nem mertem vidámparkba menni. Én is kezdtem félni. Minél inkább rázkódtunk, Péter annál inkább rosszabbul lett. Összevissza beszélt talán nekem, de lehet, hogy csak önmagával viaskodott. Folyt köv.