Testvérek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elbűvölően bájos és eszes kislány. Várjunk csak… Ez így nem jó! A tündérmesék szoktak így kezdődni, ez pedig nem mese. Legalábbis nem egy átlagos mese.
Nos, ez az elbűvölően bájos és eszes kislány, akit nevezzünk egyszerűen csak Mary-nek, teljesen hétköznapi életet élt. Átlagos szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. A családja nem volt különösebben gazdag, de mindenük megvolt, amire vágytak.
Ő, is mint minden csecsemő elragadóan édes volt, így az emberek, akik természetüktől fogva fogékonyak a szépre, azonnal a szívükbe zárták. A szülei persze nagyon büszkék voltak, hogy ilyen gyönyörű lányuk van. Úgy vélték, hogy a szőke kis angyalkájuknak, így majd sokkal könnyebb élete lesz.
De a természet hamar közbeszólt, és a kis Mary ahogy cseperedett, úgy veszítette el szépségét kölcsönző szőke lokniit. Arca sem maradt szabályos, őszibarack tónusú, szíveket meghódító. De mindvégig megőrizte azt a különös fényt, ami a lelke legmélyéből áradt. Mindenkit egyformán részesített benne. Csúnyát, szépet, kedveset és gorombát. Elég volt egy kedves szó, egy mosoly és máris mindenkit meghódított. Kezdetben nem ismerte a haragot, kétséget, bánatot. Nem tudott gyűlölködni. Lelke olyan volt, akár egy rózsa tövisek nélkül. Fehér, mint a hó, ártatlan és érintetlen.
Fiatal életének első (eddigi legnagyobb bánata) az volt, amikor megtudta, hogy hamarosan kistestvér fog születni. Eddig ő volt az egyedüli gyerek a családban. Mindenki őt halmozta el figyelemmel és szeretettel. Mary ösztönösen megérezte, hogy a baba születésével megszűnhet ez a kegyúrnői pozíciója. Először érzet féltékenységet és vad dühöt életében. Gyűlölte a még meg nem születet testértét. Ez az érzés napról-napra nőtt, ahogy édesanyja pocakja egyre gömbölyödött Ez érthető volt, hiszen a maga öt életévével a dolgokat feketén és fehéren, jónak vagy rossznak látta. Gyakran elképzelte, hogy valami szörnyűség történik a babával, és meg sem születik. Hogy majd angyalka lesz belőle, hiszen a nagymamája azt mesélte, hogy amíg nem születnek meg a gyerekek Isten mellett, vannak, és várják, hogy végre kapjanak egy családot. Az ő testvérkéje örökké ott maradhatna. De mivel Mary nagyon jólelkű teremtés volt, tudta, hogy szörnyen gonosz dolog ilyeneket gondolni. Tisztában volt azzal, hogy a szüleinek mekkora fájdalmat okozna a baba elvesztése.
Ilyenkor szörnyű bűntudatot érzet. Azzal próbált könnyíteni a lelkén, hogy mindenben az édesanyja kívánságát leste. Ápolta, mint egy kisgyereket. Betakargatta anyját, hogy,, meg ne fázzon a baba”, bevitte neki az újságot, frissítőt hozott, ha szomjas volt. Lágy csacsogásával szórakoztatta. Mindenki bűbájosnak találta ezt az odaadást. És meg volt győződve róla, hogy a kislány már nagyon várja a testvére érkezését. ,, Milyen jó ez a gyermek!? Már most imádja a babát! Biztosan jó pajtások lesznek!” – mondogatták gyakran a rokonok.
Mary ettől csak még rosszabbul érezte magát. Hiszen senki sem tudta, hogy gondoskodásának semmi köze a szeretethez, éppen ellenkezőleg.
Szorongva várta azt a napot, amikor végre találkozik ,,vetélytársával”. És mint mindennek egyszer ennek is eljött az ideje.
Egy éjszaka Mary nagy hangzavarra ébredt. Nem értette, hogy mi lehet ez a nagy felfordulás. Csak azt látta, hogy édesanyja nagyon sápadt, és a hasát fogja. Édesapja pedig nagyon izgatott. Nagymama is teljesen lázban van. De mit keres itt? Nem is laknak együtt. Mary még nem sejthette, hogy a nagy sürgés-forgás azért van, mert beindult a szülés. A Nagymama pedig azért jött, hogy Mary-ra vigyázzon, míg szülei a korházban lesznek.
A kislány megérezte, hogy biztosan ez az a pillanat, amire már annyira várt körülötte mindenik. Hirtelen aggodalom fogta el, ahogy anyjára nézett.
Nem értette, hogy miért torzult úgy el az arca. Csak nincs valami baja a babának? Biztosan valami szörnyűség történik, és erről csakis ő tehet!!! Nagyon megrémült. Odarohant édesanyjához és vigyázva átölelte.
- Anyuci fáj valamid? - kérdezte riadtan.
- Nem kicsim. Ne aggódj, nincs semmi baj! Csak a kisöcséd már nagyon kíváncsi rád, szeretne megismerni. Bújj vissza az ágyadba, és aludj szépen! Reggel mikor felébredsz, majd meglátogatsz engem és a kicsit.
- Jó lesz drágám? – kérdezte az apja.
-Nem! Nem! Veletek akarok menni! Kérlek, vigyetek magatokkal! – könyörgött Mary.
Átkarolta apja derekát. Olyan erősen szorítottan magához, ahogyan csak tudta. Képtelenség, és egyben szívtelenség lett volna ezt a kérést figyelmen kívül hagyni. Így történhetett, hogy egy órával később Mary a kórház folyosóján ült. Nagyon álmos volt, de az izgalom, és az új élmények feletették mindezt vele. Rengeteg fehérköpenyes néni meg bácsi rohangált fel-alá, és olyan szavakat mondtak egymásnak, amiket Mary nem ismert, és nem is értett.
Anyját amint beértek a korházba, azonnal bevitté egy terembe, ahova őt nem engedték be. Most egy kényelmetlen piros széken ült az apja mellett. Az ajtó túloldaláról riasztó hangok szűrődtek át. Fájdalmas sikítást hallott. Nagyon megrémült. Átcikázott az agyán, hogy hányszor gondolt arra, bárcsak ne születne meg a baba. Most nagyon félt!
,, Drága Istenke tudom, hogy nagyon csúnya dolog volt, amit tettem, vagyis gondoltam. Kérlek, ne engedd, hogy valami bajuk essen!”
- Ne aggódj nyuszim! Nem lesz semmi baj! Ez már csak így szokott lenni!
- A maminak ez most nagyon fáj? – kérdezte Mary.
- Igen, most fáj neki egy kicsit! DE ne félj! Meglátod, ha majd bemegyünk, anyu már mosolyogni fog, és semmije sem fog fájni.
- Akkor most azonnal menjünk be! – követelte Mary.
- Csak még egy kicsit várjunk nyuszi!
A következő percek eseménytelenül teltek, mígnem jött egy nővér, aki beengedte őket a kórterembe. Apja előre ment, egészen a terem közepéig, ahol egy ágyon feküdt az anyja. Gyöngéden megcsókolta a feleségét. Egy ápoló az anyja hasára fektetett valamit. Mary feltételezte, hogy ez csakis a testvére lehet, mert a kis csomag hangosan gőgicsélt. Mary nem mozdult, még mindig a kórterem ajtajában állt. Onnan nézte a szüleit és a kis jövevényt. Egy nővér bentebb taszigálta, mert útban volt.
- Menj édes közelebb! Nem fog megharapni! –viccelődött vele egy másik ápoló.
Mary bátortalanul elindult az ágy felé. Apja félre húzódott, hogy a lánya jobban lásson.
Kedves kishölgy bemutatom neked az öcsédet, Mark- ot! Na, mit szólsz?
Mary nem szólt semmit. Nem is tudott volna mit mondani, annyira meg volt illetődve. Egyáltalán nem ilyennek képzelte ,,vetélytársát”. Fölé hajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Egy vörös fejű, nyúzott csöppséget látott anyja kezében. Párszál hajjal, és pici kezekkel. Hát ettől félt ilyen nagyon?
Mark, tehát Márk lett a neve. A pici nagyon élénk volt, érdeklődve szemlélte a körülötte lévőket, főleg Mary –t vette szemügyre. A kislány is ugyanolyan figyelemmel szemlélte a kisfiút. A bébi hirtelen kapálózni kezdett, megragadt Mary egyik ujját. A lány nagyon meglepődött. Mary még ma is emlékszik erre a napra. Évekkel később ezt jegyezte le erről:
,, Lehet, hogy badarság, de abban a pillanatban, úgy éreztem, egyenesen rám néz. Hogy belelát a fejembe. Kérdőre vont: Engem gyűlöltél? Engem, aki most a kezedet fogom? Rád bízom magam! Szeress hát, mert én, máris szeretlek téged!”
Attól a perctől tudom, hogy szeret engem. Bízik bennem. Nem tudom, hogyan érdemeltem ki, de rám bízta magát.”
Mary az első percben rájött, hogy valami nagyon csodás dolog történt vele. Nézte a parányi kéz tulajdonosát, és hálát adott Istenkének, hogy nem eset baja a kicsi Márknak. Már nem érzett gyűlöletet. Egészen mást érzett. Végtelenül boldog volt. Gyengéden megpuszilta Mark kezét. Majd apjához bújt. Néhány perc múlva egy kislány és egy kisfiú halk szuszogása töltötte be a szobát, akik álmukban már együtt játszottak.

Vége